Gerikém, tudod, hogy milyen a viszonyom az általad istenített gépjárműmárkához! De engesztelésképp jövő héten igyekszem elkészíteni a megrendelt fényképeket Berlinben. Zsófi, tényleg lassan ért ide a csomag, elvileg három nap alatt itt van, pechünk volt. Apropó csomag:

Sajnos a feladó nem látszik, pedig nagyon tetszett a Csömör Zsuzsa+Népefront megnevezés

Egyre sűrűsödnek a dolgok! Projektplanung, Moorkunde beadandó, Naturschutz előadás… Azt hiszem ezen túl csak a fontosabb dolgokat örökítem meg a blogon. Csütörtökön a közvetlen szomszédom, Uwe ünnepelte a születésnapját, méghozzá azzal, hogy főzött egy nagy adag sütőtöklevest és mindenkit meghívott zabálni. Ha ettetek már rosszat… Na mindegy, legyűrtem két tányérral. Kimondottan hányás színe és állaga volt, viszont íze semmi, a sűrűje pedig egy-két növényi fosszíliából állt, melyeket feltűnés nélkül igyekeztem visszajuttatni a tányérba. Szóval érdekes volt, de a gesztus mindenképpen értékelendő. Mocsárológiából pénteken ismét kirándulni mentünk, de most nekünk kellett aktívak lennünk. A feladat ugyanis Moorkartierung volt, ezt a Mádám, egykori életképtelen franciatanárunk valószínűleg „mórkartírozás”-ként fordította volna magyarra (ugyanis a permis de conduire szerinte nem jogosítvány vagy vezetői engedély, hanem konduálási permisszió), de valójában lápfelmérést jelent. Sokkal jobban sikerült a kiruccanás, mint a múltkori, kimondottan nyitottak voltak a csoporttársaim. Ástunk, mértünk, fotóztunk, gondolkodtunk (mint anno Ágoston Klára idejében töri hf készítéskor: Gyárákáim, házi feladat vágiggondolni, hogy ki győztá lá Napóleont!-Válasz: K U T U Z O V és Tél tábornok). Szóval egész jól éreztem magam. Viszonylag hamar visszaértünk, így végre elmentem úszni. EW-nak viszonylag új uszodája van, hót modern kívülről, meg mint kiderült belülről is. Túlságosan is, ugyanis nem sikerült megfejtenem az öltöző felépítését. Ugyanis itt kirakatöltöző van aranyosan. Az utcáról pont a kabinokat lehet látni, de kiderült mi a csel. Nincs külön férfi meg női öltöző, hanem egyszemélyes kabinok vannak, így bementem az egyikbe, átöltöztem, de nem találtam a szekrényeket, ugyanis a kabinban csak átöltözni lehet, majd a kapott sorszámú szekrénybe kell lerakni a cuccost, de én egy hülye szekrényt sem láttam. Így elegánsan egy szál fürdőgatyában és mezténláb visszakorzóztam a pénztárhoz, hogy megkérdezzem:”Encsuldigung ví kánn ihj rájn?” A csaj igyekezett elfojtani a röhögését, de ez nem sikerült neki teljesen, így megmondtam neki, hogy szerintem is vicces, de mostmár jó volna ha úszni is tudnék. A titok nyitja, hogy az öltözőkabinnak két ajtaja van, az egyiken kell bemenni, a másikon kijönni… Ez bizonyult túl magasnak számomra. Na, végre leraktam a cuccot a szekrénybe, és nemsokára az uszoda terében voltam. Elég meghökkentő volt, hirtelen nem tudtam, hogy uszodában vagyok-é avagy diszkotékában, ugyanis tök sötét volt, és színes fények villództak szanaszét. Végül bekászálódtam a medencébe, ahol persze sikerült a legrosszab Lapátúrral egy pályára kerülnöm, ugyanis gyökkettővel tempózott, és a fordulóknál soha nem engedett maga elé. Hál’ Istennek negyed óra után megunta. Innentől kezdve magam voltam a pályán. Miután végeztem a szokásos adaggal, úgy gondoltam körülnézek. Nagyon kellemes meglepetésben volt részem, ugyanis az úszómedencéből nem láthatóan sunnyog még három másik medence és egy csúszda. Bementem a giccsmedencébe: műpálmák a műparton stb, épp elfetrengtem a sekély részen, mikor beindult a bugyballózás! Dögönyöző, sodrófolyosó, minden amire csak szüksége van az embernek egy jó vízirandalírozáshoz. Rögtön beugrottak a képek Sárvárról, amikoris vándorban voltunk ott, és az utolsó este bementünk még fürdeni egyet. A sodrófolyosóban úgy vonatoztunk mintegy tizenöten, hogy közben a Dzsingiszt ordítottuk, embertornyot építettünk, sunyipolip-úszással riogattuk a békés fürdőzőket, természetesen az elmaradhatatlan vizálló nyakbaakasztós neonnarancs és lila színekben pompázó trachinierer-pénztárcával a nyakunkban, melyet még Bük-Fürdőn szereztünk be, illetve kaptam névnapomra, miután Rolanddal naphosszat röhögtünk rajtuk. De szép is volt, drága Népefront! Aztán áthelyeztem székhelyemet a melegvizes medencébe. Egy Lapátúr volt még ott rajtam kívül, aranyosan ücsörögtünk egymással szemben, majd váratlanul néhány buborék jelent meg a víz felszínén. Értetlen arckifejezést vetettem a korosodó úriemberre, miszerint „nem én voltam”, de kiderült, hogy a dzsakuzzi elsö pöffenetét értettem félre… Ekkor meg a veletek tett kétfelvonásos egerszalóki éccakai fürdőzés jutott eszembe, kedves Renci, Vera, Amanda, Kata és Zolika, melyet félig titkosan szerveztünk meg (persze nyáron Renci apukája előtt elszóltam magam), azért lett kétfelvonásos, mert első alkalommal öt perccel zárás előtt (éjjel 2 óra) sikerült odaérnünk, feleslegesen téve meg a Gödöllő és Egerszalók közti, mintegy 120 km-t. De nem adtuk fel, másnap már éjfélkor ott voltunk! De jó volt az is, -10 fok, de azért beletettük a fejünket, igaz Amanda, rá is fagyott a víz a tincseinkre. Szombaton kirándulni mentünk Jacobbal és Christiannal. Berlintől nem messze egy Linum nevű község határában van a „Darvak és más költöző madarak” (erről persze a hasonló „Napóleon és más masz…” cím jut eszembe) átmeneti szállása (BKV-s nyelvre fordítva műszaki pihenője), így kitűnően meg lehet őket figyelni ilyenkor. Jacob nagy ornitológus, melyről már a tavasszíl meggyőződtünk, mikor Egerben Szofitündér édesanyjával nagyon jól elbeszélgettek a tannenbaumcsízről (fenyőcsíz). 11-kor terveztük az indulást Berlinből, melyből persze fél kettő lett, mert a Frankfurter Tor helyett a Frankfurter Allée-nál szálltam le az U5-ről. Még jó, hogy előző este megnyugtattam Jacobot, hogy nyugi Apukám, egyszer laktunk már ott a környéken… Ugyanis a biciklitüntetéses-unokártyás-csendkirályos szállásunk 2002-ben tényleg a Frankfurter Tornál volt, kedves Nyunyusék! Emlékeztek, ahol leszálltunk a metróról és átszálltunk a villamosra hatalmas szocreál házak álltak mind a négy sarkon, még meg is jegyeztük, hogy nem valami szép. Fene se gondolta volna akkor, hogy pár év múlva az egyikben fogok kávézgatni német barátaimmal. Ugyanis úgy volt, hogy iszunk egy kávét és indulunk. Ebből persze az lett, hogy másik pajtásom is késett, közben le kellett menni kenyérérért, mert a kávézás reggelizésbe csapott át stb., szóval mintegy két és fél órát csúsztunk a programmal. Aztán nagy nehezen kiértünk a terepre. Előképzettségéből kifolyólag Jacob volt az előadó, mi pedig a hallgatóság Christiannal, ő ugyanis nem érdeklődik különösebben a madarak iránt, én pedig nem tanultam meg őket latinul Állattan II.-ből, így egyikünk se tudott jóformán semmit a dologról, de mostmár profik vagyunk ám, fílen dánk Jákob! Különben tök érdekes volt, a helyi term.véd.őr szerint legalább 300000 daru volt a környéken, és sötétedéskor repülve, tényleg szinte eltakarták az eget. Mivel az eső majdnem végig szemerkélt nem mertem elővenni a fotógépet, nehogy beázzon, és megint elpártoljon tőlem. Hazafelé megbeszéltük a közös múzeumlátogatások témáit és hozzávetőleges időpontját, majd a keleti autóipar remekeit tárgyaltuk meg Jacobbal hatszázadszor, melyet Christian nem éppen kitőrő lelkesedéssel vett tudomásul. Mivel este egyikük moziba készült a barátnőjével, a másik pedig bulizni a kiszemeltjével, azon kezdtem magamban gondolkodni, hogy alkoholistának nézik-e az embert, ha egymaga beül sörözni valahova. Szerencsére Jacob, mintegy megérezve gondolataimat kiszálláskor megkérdezte, hogy van-e kedvem felugrani egy sörre, mert még van négy üveg Staroja (látod Zsuzsanéni, itt is nevelem a népet!), amit akciósan vett. Felugrottam hát, és ott is ragadtam. Mondtam neki, hogy ne vegye elő az Eisenbahnatlas der DDR című könyvet (maga is nagy vasútrajongó), de nem hallgatott rám… Míg én eufórikus állapotban tobzódtam a DR mozdonyokkal teli vasútállomások és Ikarusokkal teli buszállomások fényképei között, ő a frissen beszerzett lemezjátszóját (Dafi, csináltam róla képet Neked) próbálgatta, amelyhez mi mást használhatott volna, mint a nagyapja retro-lemezeit. Dzsingisz, Karel Gott, Udo Lindenberg és barátaik, meg persze Deep Purple, Led Zeppelin, Jimi Hendrix és társaik. Olvasgattunk, énekeltünk és tomboltunk és rengeteget röhögtünk.

Der Herr DJ

Nem mai darabok

Hogy tetszik, Dafi?

Aztán gyorsan rendet raktunk, mert írt a leányzó, hogy hamarosan érkezik. Hármasban megvacsoráztunk, ezt még lekísértük egy kis almalé-zsubruvkával (a lakótársa lengyel), ami azért nem volt annyira jó, mint a baracklévodka a Nyenyikocsmában Prágában, vagy a Roland születésnapján az ünnepi üresrizibizihez fogyasztott limonádévodka, de azért megjárta. Majd Maria kérdésére, hogy miért nem megyek velük bulizni, a Nyunyussal már jól ismert szlípi-cselt vetettem be, és elbúcsúztam tőlük. A megpróbáltatások azoban csak ekkor kezdődtek! A Hauptbahnhofra érve szembesültem a ténnyel, hogy 10 percet késik a vonat, amiből 35 perc lett. A beérkező szerelveny olyan szörnyhangot hallatott, hogy rögtön gondoltam, hogy nem lesz ennek jó vége. Nem is lett, ugyanis a DeutscheBahn 114-039 pályaszámú mozdonya megállás után bedobta a törülközőt, vagyis szakmailag szólva „fekve maradt a gép”. A hangosba bemondták, hogy 40 perc múlva jön a következő (azt eredeti induláshoz képest tehát 75 perc késéssel). DB~MÁV??? Nem gondoltam volna! Végül mintegy hajnali fél háromra sikerült is hazaérnem, szarrá ázva, mert a legnagyobb eső akkor zúdult le, amikor épp Ezüst-Nyíllal száguldottam haza a vasútállomásról. Reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefon. Lutschi volt az, és reggelizni invitált, mert Stephen és a szülei is náluk voltak. Hát nem aranyos? Mivel a nadrágomból és a kabátomból még mindig csavarni lehetett a vizet, a legelegánsabb módon kissé retkes BKV-munkaruhában jelentem meg a villásreggelin.

Egy jól sikerült kép...

A délelőttöt kint töltöttem mindenféle hasznos dologgal, majd hazajöttem, hogy itt is elvégezzem a házimunkát. Uwe múltkori rókalevesére igazi jó lecsóval válaszoltam, ami a jelek szerint ízlett is neki.

Tegnap este nagy meglepetés ért. Hazatérve a postaasztalon feküdt egy nagy boríték, már messziről ismerős írással. Bizony Zsuzsanéni vezetésével a Népefronttól kaptam csomagot! Volt benne minden, ami szem-szájnak ingere! Először is Roland jóvoltából szakirodalom (Indó, Tanulójárat a BKV ifjúsági magazinja, Mozgásban, a BKV belső újsága), gyönyörű az UV-s leporelló! Aztán benne volt Hrabal frissen megjelent kötete a rózsalovag. Egy csomag biobulgúrizé, melyet azért is meg fogok főzni és megeszem! Illetve a SpongyaBob gyűjtemény gyarapítására szolgáló dolgok, úgymint nyalóka, rágó, robbanócukor. Miután az Indóházat átlapoztam a Hrabalt vettem a kezembe, gondolva, hogy elolvasom a borítófület. Hajnali fél négykor tettem le, miután kiolvastam. Nagyon nagy örömet szereztetek nemem, Kedveseim! Köszönöm szépen, higyjétek el minden az őt megillető helyre került!

Rájöttem hogyan lehet a saját képeimet felvarázsolni, (bár indent tökugyanúgy csináltam, mint tegnap, de most engedte), így a hétvégéből kis ízelítő:

Gergővel a Weltzeituhr alatt az Alexon (művészkép, hála a stabil kezeimnek!)

A háttérben jól látszik a tévétorony:)

Anya és Apa nokedlikészítés közben (11 főre)

KT8D5 Strausberg

Jól-rosszul sikerült meggyógyulnom. Köszönöm az erre vonatkozó rágalmakat:) és jókívánságokat. A hétvége legnagyobb eseménye az volt, hogy meglátogatott kicsiny családom. Szombat reggel érkeztek, így a pénteki napot a rendrakásra kellett fordítsam. Azért akkora kupleráj nem uralkodott a szobámban, és úgy időzítettem, hogy egy pecázás is beleférjen még a napba. Délelőtt Projektplanung megbeszélés volt, melyről előbb el kellett jönnöm, mivel Falufejlesztés tárgyból kerékpáros kirándulást tettünk a közeli Gersdorfba. Legalábbis ez volt a terv. Egész héten ragyogó napsütés volt, de pénteken természetesen szakadt az eső, így kocsival tettük meg a távot. Egész érdekes dolgokról volt szó: falutörténet, népi építészet stb. Az eső miatt korábban befejeztük, így irány az Odera, ahol már várt a Jacobbal és Daniellel kibővült csapat. Jacob egy hatalmas csukát fogott, ezt leszámítva viszonylag sikertelennek nevezhető ottartózkodásunk. Természetesen átlátogattunk a dvabratankykhoz is. Ezekkel a srácokkal nagyon jó együtt kajálni, tisztára Népefront körökben éreztem magam, mert simán belezabálhatsz a másik kajájába. Sajnos az Ani néni-féle: "Ezt már nem kéred?" poént itt nem tudtam elsütni. Uborkaleves és dupla adag töltöttkáposzta volt a menü, mely elég gyorsan eltűnt a tányéromról. Lekísértük egy csepp sörrel, akik nem vezettek azok még zsubruvkát is ittak digestif gyanánt. Étkezésünk alatt folyamatosan stíröltek bennünket az eladósorban lévő, kissé már illuminált lengyel lányok, sőt egy-egy artikulálatlan német szó is kicsúszott szájukon sok más mellett. Ezekből következik, hogy este fél 11-kor álltam neki rendet rakni a szobámban, sőt még mostam is. El kell mondjam, hogy teregetés ügyben állandó harcban állok a lakótársaimmal, ugyanis a szárítóhelyiség ablakát folyton kinyitja valaki. Minekutána az ablakok északra néznek, a helyiség pedig az alagsorban van mintegy 4-6°C az átlaghőmérséklet, és panaszkodnak, hogy nehezen szárad a ruha. Mindenkivel közlöm, akivel a mosókonyhában találkozom, hogy ha becsukjuk az ablakokat, feltekerjük a fűtést, és naponta többször, de rövid ideig szellőztetünk, akkor a szárítási idő felére redukálható. Mindenk bólogat, hogy milyen igazam van, persze az ablak legközelebb is nyitva, a fűtés elzárva...
Szóval szombaton 11-re ért ide a család. Nagy volt az öröm ahogy az ilyenkor lenni szokás. Nem vesztegettük az időt, és nyakunkba bettük a várost. Először a főiskola impozáns épületegyüttesét tekintettük meg, majd a mintegy két utcácskából álló óvárosi részt, és be szerettünk volna menni a várostörténeti múzeumba is, ami természetesen érkezésünk előtt 10 perccel zárta be kapuit. Sebaj, irány az NDK-bédekker által Eberswaldéban említett egyetlen épület a Mária-Magdolna templom. Itt nem úsztuk meg ilyen könnyen. A felvigyázó néni ugyanis meghallotta, hogy magyarul beszélünk, és innentől kezdve (jó barátokkal rendelkezik ugyanis Csömörön!) feladatának érezte, hogy a templom teljes történetét elénk tárja, megfűszerezve egy csepp várostörténettel. Az egészet úgy kezdte, hogy kolléganőjével együtt (aki egy elegánsan otthoni ruhában lévő tipikus NDK-nő volt) feltuszkolt bennünket a 28 m magas templomtoronyba, ő maga persze lent maradt, mivel a járáshoz két segédeszközt (miszerint mankót) használ. Az NDK-hölgy nagyon kedves volt, és kiadós várostörténeti előadást tartott a templomtorony erkélyén,mely pont olyan magas volt, amit még el lehet viselni, bár Anyukám nem egészen így vélekedett erről. Miután lejöttünk a torony csigalépcsőjén a második felvonás következett. A mankós néni vitt körbe bennünket a templomban. Szinte minden téglához kapcsolódóan volt egy története, így eléggé elhúzódott a program. Az időközben hozzánk csapódott német látogatókat gyakorlatilag leszarta, csak velünk foglalkozott. Engem az összes egyházi ünnepre meghívott, illetve az időszaki kiállítások rendszeres látogatására bíztatott. Végül még az Eberswalder Spritzkuchen receptjével is megismertetett bennünket. Kedves idegenvezetőnket mintegy két óra után hagytuk magára, ekkor fordult először a németekhez, azt még hallottam, amint azt mondja nekik, hogy röviden elmondja nekik is a templom történetét... Terveink szerint a chorini kolostor megtekintése lett volna a következő programpont, de az utat természetesen lezárták, így a Niederfinowban található Hajóemelőmű felé vettük az irányt. Anyukám és Gergő annyira kimerültek a városnézésben, hogy ők inkább a kocsiban maradtak, és csak Apával mentünk fel megnézni a műtárgyat. Jó egy órát elidőztünk itt, ugyanis nagyon érdekesen működik. Az Oder-Havel Kanalon lévő mintegy 36 m-es szintkülönbséget az uszályok egy hatalmas medencében lubickolva teszik meg, gyakorlatilag olyan az egész, mint egy nagy hajólift 256 drótkötéllel. Tök érdekes.

Das Schiffshebewerk

Ezek után már mindenkinek korgott a gyomra, így átlátogattunk a közeli Lengyelországba, és jól bevacsoráztunk. Hazafelé még beköszöntünk Lutschiéknak és leszerveztük a magyar vacsorát másnapra. Szüleimet hazavittem a szobámba, ők ugyanis ott aludtak, Gergő meg én pedig kint Lutschiéknál. Annyira még nem volt késő, hogy Gergivel ne osonhassunk be Berlinbe, így a 22:39-es vonatot még pont elcsíptük. Mivel tök üres volt a kocsi szabadon ökörködhettünk, majd Berlini éccaka című túrát szerveztünk magunknak. Az utolsó vonatot még elértük, így 3-kor már a lakókocsiban feküdtünk. A Berlinben készült fotókat (ugyanis 5 hónap után visszatért hozzám a fotógép) nem tudom feltenni, mert nem engedi a gép, még ügyködöm a dolgon.

Vasárnap reggel együtt reggelizett a család, szüleim kicsit ki voltak akadva a konyha állapotát látva, de megnyugtattam őket, hogy jó, hogy a koli konyhájában nem jártak. Reggeli után Berlinbe vettük az irányt, a leghíresebb nevezetességekre jutott is idő, a fotógépem persze lemerült, Apa azonban kamerázott. Nem maradhattunk olyan sokáig, mert a vacsorához meg kellett csinálni a nokedlit. Így is nyolcra értünk ki Lutschiékhoz, ahol megtörtént a világ nyolcadik csodája: Anyukám 11 főre készített vacsorát!!!!! Na jó, a levest és a pörköltöt otthonról hozták, de nokedlit itt kellett ám csinálni! Mondani sem kell, hatalmas sikere volt a jó magyar kosztnak, bár nálam jobban azt hiszem senki nem örült neki! Vacsora után még kicsit dumáltunk, majd Anyáék hazamentek, a többiek is leléptek (éhenkórász dajcse banda:)), így Lutschival és Gergivel maradtunk a tanyán. Mire a tűz elhamvadt mi is aludni mentünk.

A hétfő délelőttöt jó magyar szokás szerint német édességek és sörök beszerzésével töltöttük. Aztán el kellett búcsúzzunk egymástól, mert nekem fél kettőkor kezdődött az előadásom. Azzal bíztattam kis családomat, hogy már nincs messze karácsony, és újra találkozunk.

Rá kell döbbennem arra, hogy ha szomorú vagyok, akkor utazással jobb kedvre tudom magam deríteni. Történt ugyanis, hogy az előadás után felültem a Straussbergbe tartó buszra. A Barnimer Busgesellschaft nagyon a kedvemben akart járni, és egy gyönyörű Setrát küldött a megszokott jellegtelen merci helyett. Ettől már jobb lett a kedvem. Aztán a straussbergi villamosüzem Tatra KT8D5 (Nyunyus, Angi, Roland, Tibi, olyan mint a miskolci) tipusú villamosával utaztam tovább. Innen a Kostrzyn-Berlin viszonylatot kiszolgáló 628-as motorkocsival utaztam Bln-Lichtenberg állomásra, ahol már várt az Ostdeutsche Eisenbahn RS1 motorkocsija, hogy visszarepítsen EW-ba.

Tegnap angolóra gyanánt a német újraegyesítésről beszéltünk egész órán persze németül. A fickó többször elnézést kért tőlem, hogy nem angolozunk, de megnyugtattam, hogy nekem ez is nyelvóra. Tanítás után ismét útilaput kötöttem a lábamra, és egy szép motorkocsi-kört írtam le az EW-Berlin-Lichtenberg-Templin-Joachimstal-EW útvonalon. A Semesterticket árát körülbelül nyolcvanszor utaztam már le az elmúlt két hónapban.

Kommentárokra: Roland! Nagyon büszke vagyok Rád!!! Tök egyedül ilyen jól feltalálod magad a számítástechnika útvesztőjében! A végén még neten keresztül fogunk vonatot vezetni ugyanazon a vonalon valamelyik szimulátorprogrammal. Egyet kérnék: a következő hozzászólásodra úsztass rá három rózsát:) Nyunya! Azt hiszem mindent megbeszéltünk élőben!:) Anna, drága! Per pillanat nincs csaja a Jacobnak, majd mutatok Rólad fényképet neki, de sajnos a koponyája nem éppen kicsi. Jó étvágyat a paellához, bár nem tudod megúszni, hogy kidugd a nyelved!:) Zsaufi! Akkor tényleg elindult a félév, ha már a nemalvás résznél tartasz, nálunk még csak lagymatagon csordogál ehhez képest! Az állatkertben nem volt kisállatterelő, de a pőűcsik majdnem megcsípett. Ha hazatértem meghívlak egy közös vonatozásra...:)

Valamit el kell mondanom Nektek: egy nemes cél érdekében átvágtalak mindannyiótokat. Nevezetesen a hétvégén nem Jacobnál jártam, hanem Nyunyust látogattam meg, mivel 10-én volt a születésnapja. Mindezt persze teljes hírzárlat mellett. A beavatottak közé mindössze Virág és Nóra tartoztak. Virágtól kértem el Nóra (avagy Noroch) emilcímét, ugyanis ő már több, mint fél éve húzza az igát Nyunyussal Erlangen városában. Mindent letárgyaltunk vele előre. Pénteken kora délután indultam Berlinből Mitfahrgelegenheittal, ami gyakorlatilag onlájn stoppolást jelent. Előnye hogy biztos a fuvar, hátránya pedig, hogy fizetni kell a fuvarért, de még így is sokkal kedvezőbb, mint a vonat. Egy viccesen selypes csajszi volt a sofőr, egy új bogárral mentünk. Túl udvarias voltam, és beültem hátra. Nem kellett volna. A Trabiban négyszer annyi hely van az ember fejének, mint ebben a modern ízeltlábúban. Mindegy, félig a hátsó ablakkeretbe akasztva a homlokom és csak a szemeimet mozgatva egész jól elhelyezkedtem, igaz az egyébként igen egyenes hátamat be kellett hajlítanom mintegy C-formában. Három dugóba kerültünk utunk során, így a kezdetben kifejezetten nyugodtnak (100 km/h) mondható vezetési stílus a vége felé kifejezetten sportossá (180 km/h) változott. Végül fél nyolckor szálltam ki az erlangeni vasútállomáson. Noroch küldött egy sms-t, hogy nyolcra ők is ideérnek, így volt fél órám a vasútállomásra, szerencsére igen vonatdús időszakról volt szó. Végül találkoztunk, de Nyunyus még nem volt ott, őt egy sörözőbe hívták. Velünk volt még Berg Zsófi is, aki szintén együtt koptatja a padokat Nyunnyal, illetve két srác Spanyolhonból, Carlos és Julia(!). Megérkeztünk a helyre, már csak Ágotánknak kellett befutni, én iszonyatosan izgultam, ahogy ez az ilyen meglepetés-dolgoknál lenni szokott. Végül megérkezett, és az általam már előre látott koreográfiát adta elő: meglát, lesápad, elfordul, elindul a másik irányba, visszafordul, „Temitkereselitt???”. Már ismerjük, igaz Virágék? Azért persze örült, mihelyt magához tért, asszem a többiek aznap nem nagyon tudtak már minket használni, a másik nüansznyi mozdulatán is tíz percig röhögtünk, így ott is hagytak minket a sörözőben. Aztán hazakerekeztünk, Nyunyus a Nóra bringáján, én pedig az övén. A szobában makulátlan rend és tisztaság fogadott, állítólag pont aznap takarított a lelkem. Még kiültünk az erkélyre és elborozgattunk, majd két óra körül nyugovóra tértünk, persze legalább egy órát pusmogtunk még. Én egy matracon aludtam, és arra ébredtem valamikor hajnalban, hogy valaki beszél. Nyunyus volt az, felült az ágyban és azt mondta, hogy „neked meg miért beszélek angolul” és abban a pillanatban vissza is aludt. Jólvan, mondom, nem csak én vagyok hülye. Az egészben az a legfurcsább, hogy reggel emlékezett az egészre! Azt hitte, hogy Julia vagyok, de miután megnyugodott, hogy mégsem, mint aki jól végezte dolgát visszaaludt...

Szombaton Erlangenben mászkáltunk. Először - Nyunyus vesztére - egy könyvesboltba tértünk be, ahol egy számára oly' kedves miskolci fiatalembernek szándékozott vásárolni. Öt perc alatt elintézte a dolgát, de én addigra már se láttam, se hallottam, mert megtaláltam a vonatos naptárakat, majd az e témában íródott könyveket. Társam csak annyit mondott, hogy leül egy díványra, és úgy csinál, mintha olvasna, ha kész vagyok szóljak. Nagyon siettem, és így fél óra múlva már indulhattunk is... Nagyon szép Erlangen belvárosa, ezek az ódon házak hiányoznak Eberswaldéból. Teljeskörű városnézést és történeti felvilágosítást kaptam, illetve sokat emlegettünk Benneteket Virágék. Délután németországi szokásainkat felelevenítendő beültünk enni egy dönert, amiben az a jó, hogy nem lehet kultúráltan enni, így nem kell foglalkozzak az asztali illemszabályokkal. A többiek moziba készültek este, aztán pedig közös vacsorát terveztünk spanyol-módra. Társam mintegy másfél órán keresztül konzultált a miskolci fiatalemberrel a világháló lehetőségeit kihasználva, majd megnéztünk egy szinttel lejjebb, hogy áll a vacsora. Mivel mégse mentek moziba már majdnem kész volt a vegakaja. Nem volt rossz, csak a hús hiányzott belőle. Aranyosan magyar-spanyol-német-angol keveréknyelven társalogtunk, de megértettük egymást. Miután Zsófi finoman közölte a Nyunyussal, hogy szeretne kettesben maradni az egyik sráccal, kihangsúlyoztuk, hogy mi már rettenetesen szlípik vagyunk, és egy emelettel feljebbre helyeztük székhelyünket. Kicsit Uno-kártya híján kicsit dumáltunk még, majd nyugovóra tértünk. Az elalvás megint nem ment oly' könnyen, de csendkirállyal igyekeztük elérni a nyugalmat.

Vasárnap Nürnberg volt a program. Előtte azonban betértünk a botanikuskertbe. A látogatás kicsit elhúzódott, mert a Nyuny által áthaladásra kijelölt területen másfél órát időztem, mert ott voltak az ismerős fajok. Folyamatosan meséltem Ágotámnak, aki a tőle megszokott kedvességgel fél óra után megkérdezte, hogy "te kihez beszélsz?" Ezután gyorsítottunk a tempón, így hamarosan a vasútállomáson voltunk. Személyvonattal mentünk Nürnbergbe, s menet közben egy kocsikarbantartó helyet is megfigyelhettünk. Társam rendkívül élvezte. Nürnberg városát nagyon szépen helyrehozták a háború után, utunk során számos elrettentő képet láttunk a háború utáni állapotokról. Természetesen itt is profi idegenvezetésben és teljeskörű tájékoztatásban részesültem. A városséta után megpihentünk egy kávézóban, ahol olyan jót beszélgettünk, hogy azt sem sajnáltam, hogy nem tudok már utazni a metróval, mert indul vissza vonatunk. Azért néhány képet csináltam mind a metróról, mind a villamosokról. Hazaérve tojásos lecsót rittyentettünk vacsorára, s még Nyuny aggszűznek nevezett szint-társát is vendégül láttuk belőle. Mivel korán kellett kelni, igyekeztünk korán lefeküdni, persze a csendkirály ismételten több ízben vaskos hahotázásba fulladt.

Hétfőn fél ötkor kellett felkelni, mivel fél hatkor indultam vissza Berlinbe. Drága Társam kikísért a vasúthoz, ahol találkoztunk a Mitfahrgelegenheittal, s mit sem törődött azzal, hogy néki még dolgoznia is kellett aznap. Mikor megérkezett a fekete BMW, könnyes búcsút vettünk egymástól. Drága Társam, azt hiszem ismét emlékezetes napokat töltöttünk együtt, várlak szeretettel Eberswaldeban! Az út igen gyorsan eltelt részint, mert aludtam, részint mert mikor kinyitottam a szemem, és a sebességmérőre pillantottam a mutató bizony 200 fölött volt mindig. 9-kor már Berlin Neukölln negyedében kerestem rémült tekintettel egy nyilvános vécét, mert a reggeli kávé már átdesztillálódott addigra, és igencsak távozni akart. Végül két metrómegállóval arrébb találtam egy Stadtklotyót, és ötven cent ide, vagy oda, éltem a lehetőséggel. Mire Eberswaldéba értem már elég szarul voltam. Hol máshol fáznék meg, ha nem Nyuny 500 fokos szobájában... Az előadások után húztam haza, és lefeküdtem, bár ki akartam menni Lutschiékhoz, de már nem volt erőm.

Kedden 9-ig alhattam, így egész kipihentem magam, de a közérzetem nem lett jobb, bár minden Aspro C-s trükköt bevetettem, ezer hála Népefront! Turizmus után pedig nekiálltam, hogy átrágjam magam Althüttendorf településfejlesztési tervén. Négy és fél óra kevésnek bizonyult mindehhez, de GIS előadásra kellett mennem. A tanár, Herr Torkler régi ismerősként üdvözölt, és kezet fogott velem. Este igyekeztem korán lefeküdni, hátha kialszom a göthöt, de nem sikerült, mert a konyhában teafőzés közben (tényleg nem vagyok jól, tej helyett tea) kis sereglet gyűlt össze, majd az egyik szomszédom, Basti, aki közel érthetetlen szászországi kiejtéssel beszél, életet lehellt a számítógépembe. Aztán összefutottam a folyosón Nicoloval, a román lyánnyal, aki buliba invitált, de mondtam neki, hogy flúm van, és ájem veri szori.

(Az, hogy van gépem jó, mert végre tudok zenét hallgatni, már épp megőrülni készültem ennek hiányában, sőt a blogot is itt írom, majd a suliban teszem fel a netre, de rossz is, mert a hatalmas agyammal az erlangeni képeket átraktam a pendrájvról a gépre, így azokat nem tudom megosztani veletek. Azonban ami késik, nem múlik. Aki nem tud addig várni megnézheti Nyunyus nem kevésbé izgalmas blogján: www.ertraum.blogspot.com - a szerk megjegyzése a netretételkor)

A mai délelőttöt Teltkarcsúházy Metszőfogné társaságában töltöttem, hiszen előadás+gyakorlat kombónk volt vele. Ma már jobban értettem, mint a múltkor, főt két ívben rám if mofolygott, bár ne tette volna! Aztán egy gyors pillantás a telfejltervre, majd franciaóra következett. Hát vicces volt. Az ismeretlen francia szavak néha még ismeretlenebbek lettek, amikor a tanár elmondta németül. Egyébként igen lendületes és poénos a fazon, pörgős az óra. Német mondatokat fordítottunk franciára, s mikor valaki kicsit tétovázott, mindig azt mondta, hogy nem baj, anyanyelvről idegenre fordítani mindig nehezebb, mint fordítva. Magamban hozzátettem, hogy hát még idegenről idegenre, apukám. A sors egy Danielát sorsolt mellém, így rögtön megvolt az összhang kettőnk közt. Már sokkal jobban érzem magam, így kiugrottam Lutschiékhoz, mert már egy hete nem láttam őket. Megint barátok voltak náluk, és teljesen tűzbe jöttek a magyar rendszám és a Kicsi Kocsi láttán. Sajna vissza kellett jönnöm, mert még be kell gépeljem a terfejltervből leszűrt egetrengető információkat, hogy kis projektplaner társaim is tudjanak a dolgokról, de előtte beugrottam a suliba, hogy feltegyem a bejegyzést a blogra.

Hétvégén jön a kis családom meglátogatni, így most programokat szervezek Nekik, remélem minden összejön!

Rég jelentkeztem, bocs! Zsófi, erről van szó, ez már-már olyan incselkedés, mintha élőben társalognánk, csak 1000 km és néhány nap választ el. Különben, ha így gondolkodunk Volvo ügyben, akkor még jobban hangzik, ha azt mondom, én még utaztam azokon az Ikarusokon... Olyan tengelyeket rajzolok majd be az építészeknek, hogy attól kódulnak!:) Enn, visszafele sült el a pisztoly, ugyanis hozzászólásodat olvasva egy darabig vissza tudtam fojtani a röhögőgörcsöt a totál teli teremben, de amikor a Bimbis részhez értem, kitört belőlem... Gyönyörű, következő lépés: kérdezd meg inkognitóban, hogy mi a lecke fizikából! Zümi, szörnyetegek azok a buszok! Rondák! Hja, szép jövő elé nézünk. Mi van a kombínókkal? Vasárnap már megint házimunkát kellett végezni, de mivel Nyunyus útmutatásai szerint levettem a cipőmet a szobában, kevesebb retek gyűlt össze a hét folyamán, mosás, főzés. Meg kell állapítsam egyre jobbak lesznek a kaják, amiket készítek, azért azt be kell valljam, azt hittem jobban fogom élvezni a főzőcskét. Délután külhoni társaimmal éltünk a városvezetés által felajánlott ingyenjeggyel, és ellátogattunk az állatkertbe. El kell mondjam igen elegánsan festettünk. Az "haute-couture" netovábbja Walter volt, a Nicaraguából érkezett, nálunk valamivel idősebb, és kevesebb hajjal rendelkező társunk. Sötétkék ballonkabátjához egy fekete mackónadrágot húzott fel, melynek gumija a bokája felett végződött, így világított a fehér sportzokni. De a korona a költeményre természetesen a fekete makkoscipő volt! Gyönyörű, nem!? "Makkoscipő, fehérzokni/uriember nem szok lopni." Közvetlenül ezek után következtem én, a BKV-s munkás-anorákomban, mivel a nadrágom még száradt. A többiek mindennapos viseletben voltak. Az egészben az a szép, hogy a leírtak itt egyáltalán nem tűnnek fel az embereknek. Egyes évfolyamtársaim olyan szakadt cuccokban járnak, hogy olyat még én se vennék fel. Pedig tudjátok, mennyire szeretem Fülesden, vagy vándorban, amikor már rohadtul mindegy, hogy milyen állapotban van rajtad a ruha! Az állatkert a nívós: Legjobb kis állatkert Németországban kitüntető címmel büszkélkedhet. Így naívan arra gondoltam, hogy valami margitszigeti kisállatkerthez hasonló dolgot látogatunk meg, némileg nívősabb kiadásban, de nagyon nagyot tévedtem. Az alapterülete majdnem akkora, mint budapesti kollégájáé, berendezése viszont kicsit elmarad attól. Nálunk sokkal szebb pl a trópusi ház. Itt viszont szabadon mászkálnak a makákók, sőt az összes majomnak sokkal nagyobb szabadsága van, mint nálunk. Szóval vegyesek az érzelmek. Már majdnem teljesen sötét volt, mire hazaértünk. Én kiugrottam Lutschiékhoz, és ahogy az ilyenkor lenni szokott kint is maradtam éccakára. Lutschi magyarázott egy kis GIS-t, aztán a szokásos zaba-pia-duma kombó következett. Másnap korán keltünk, mert mindenki igyekezett valahova, de a reggelit azért közösen költöttük el. Én begyöttem a iskolába, leültem a gép elé, és intenzív GIS gyakorlásba kezdtem, mert az utóbbi időben sikerült kissé elhanyagolni... Egy előadásom volt aznap, és jelentem, ilyen rosszat keveset hallottam otthon! Dögunalom, a tudományos-pókapó kinézetű tanárúr kb. olyan sebességgel beszélt, mint amikor én nagyon helyesen akarok németül beszélni, és minden szó előtt 20 perc szünetet tartok. Rettenetes volt! Megütötte a Környezetpolitika szintjét... Nagy nehezen vége lett, irány vissza a gépterembe GIS-ezni. Közben F. Christiannal találkoztam, aki rá jellemző módon ezer örömmel megígérte, hogy másnap kerítünk valahonnan egy gumicsizmát a szerdai mocsárológia terepgyakorlatra. 18 feladatot megcsináltam a 23-ból, de nem bírtam tovább. Hajnal egykor, mikor hazaértem a tükörbe nézve a szemeim helyén csak két veres golyót találtam. A keddi nap Turizmus előadással kezdődött. Először a turizmus történetét rágtuk át, mintegy gyorstalpaló jelleggel 20 perc alatt, drága Öcsémék ezt egy féléven át tanulták (ő még utána is olvasott, igaz-e?:)) Majd megnéztünk egy filmet Proráról, a KdF-által tervezett, persze csak részben megépített gigantikus méretű üdülőről, mely a Balti-tenger partján fekszik. A java azonban csak ezután jött! Az előadás hátralévő részét ugyanis az "Utazás az NDK-ban" témakörnek szenteltük. Gyönyörű képek Trabis turistákról, ismerkedési estekről a SZOT-üdülőben, retro cuccok minden mennyiségben! Nagyon élveztem. Sőt azt is megtudtam, hogy akkoriban mi voltunk a "Nyugat", mert lehetett kapni farmert, meg kólát. Ea után a Drakula haverjával (Frkst. Christian) tényleg kerítettünk gumicsicskát a kirándulásra, majd a Projektplanung csapat helyszínelni indult Althüttendorfba, ami mintegy 30 kilométerre fekszik Vadkanerdejétől (Eberswalde). A vasútállomáson találkoztunk, s mivel nekem négytől GIS ea+gyak kombóm volt, úgy döntöttem Trabcsival teszem meg az utat. A pecázótárs Christian kapva-kapott az alkalmon, és velem tartott. Persze sikerült előadni, mit tudunk így ketten. Ugyanis hozzám hasonlóan ő is hajlamos a "csakalegfontosabbathagytamotthon" illetve a "csakalegfontosabbatfelejtettemelintézni" típusú dolgokra, de mint kiderült így ketten mégjobbak vagyunk! Ugyebár időnyerés céljából mentem kocsival. Na, ehhez képest háromnegyed órát sikerült késnünk a vonattal érkezett társainkhoz képest, ugyanis egy cseppet elnéztük az autópályakijáratot, bár meg kell hagyni nem volt jól kitáblázva, hogy pont az van lezárva, ami nekünk kell. Természetes, hogy az egész útvonal leghoszabb kijáratköze következett, így 20 perc döcögés a köv. kijáratig, majd 20 perc vissza... Egyébként egy rövidebb szakaszon önerejéből ment a kocsi 110-et, hízott is a májam rendesen. Mintegy fél óra ottartózkodás után már indulhattam is vissza - ha vonattal jövök egy órám lett volna -, persze az előadásra nem értem be, ugyanis a nagykörútit megszégyenítő dugó volt a városban, és itt még nem ismerem az egérutakat. Épp beestem a gyakorlat kezdetére. Gyorsan megmagyaráztam, hogy mennyire szerettem volna jönni az előadásra, de a közlekedés beleszólt (Nyuny: "Und dann war viel Verkehr. " Bitte wiederhole! kopp), és blablabla. Hál' Istennek elég laza a fazon, és nem volt semmi gond. Viszont megkérdezte, hogy meddig jutottam a feladatokkal, szabályosan elképedt, mikor tudomására hoztam, hogy a 18-ig, de a 13-ast nem tudtam végigcsinálni. És végre megkaptam a jutalmat az elmúlt két hét vörös szemeiért: megdícsért. Még gyorsan elmondta mi volt az előadáson, aztán megcsináltam az aznapi feladatot és a főiskolai külföldidiák-találkozó felé vettem az irányt. Az utolsó öt percre oda is értem, a terem tele volt így ezt a kis időt az ajtóban állva hallgattam végig. A többieket faggatva, hogy mégis miről volt szó, semmi értelmeset nem tudtam meg. Jólvan gondoltam, ezért tényleg érdemes volt rohanni. A vacsorát közösen költöttük el Nicoval, Monirral és Walterral, akiről kiderült, hogy nem hiába kevesebb a haja, mint nekünk, ugyanis 4 gyereke van, akik Nicaraguában élnek, és mintegy 50 év van a háta mögött. Ehhez képest viszont nagyon jól tartja magát, én 35-40-re tippeltem volna. Szerdát már nagyon vártam a kirándulás miatt, bár korán kellett kelni, fél nyolckor volt az indulás. A mocsarakról alkotott romantikus elképzeléseim a Szent-Anna tónál tapasztaltak alapján alakultak ki. Az utazással (2 óra oda, ugyanennyi vissza) kapcsolatban pedig arra gondoltam, hogy a kisbuszokban úgyis jobban tud ismerkedni az ember, mint előadáson. Meg kirándulás, tehát túra közben is jót dumálhat az ember. Hát gyerekek, mindenben csalódnom kellett, összeségében elmondható, hogy pocsék egy nap volt. A mocsárba valójában bele se mentünk, egyáltalán nem volt szép, és egész nap össz-vissz pár szót beszéltem. Egy korábban lecsapolt, de két éve ismét elárasztott területen jártunk, amből gyakorlatilag annyi látszott, hogy döglött nyírfák álltak ki a földből, ami a mocsár szempontjából persze üdvözlendő, de látványnak közelsem szívderítő. Abban, hogy nem beszélgettem szinte senkivel kicsit én is ludas vagyok, mert nem mentem oda senkihez, nem kérdeztem semmit senkitől, de egyáltalán nem volt kedvem ehhez. Az ebédszünetben társalogtam azokkal a lányokkal, akik még a legelején odajöttek hozzám, de egy idő után kifogytunk a témákból. Elég szar volt. Ja és a túra részéről nem is beszélve, ha ugyanis több, mint 30 métert kellett volna gyalogolni, már beszálltunk a kocsikba. A tanárnő egyébként érdekesen és érthetően magyarázott, csak iszonyú hosszan. Szóval nem bántam, amikor végre kiszálltunk a kisbuszokból a suliban, este fél nyolckor. Nem voltam túl jókedvű, de ezen némileg javított, hogy a szálláson szintfőzést tartottunk, ők egész jófejek voltak, de mivel későn értünk haza a kirándulásról, már csak a "buli" végét csíptem el. Visszavonulva a szobámba küldtem egy smst Jacobnak, aki előző este érkezett meg Indiából, és gondoltam már kiheverhette a fáradalmakat annyira, hogy felfogja az üzenetet. Tényleg így volt, rögtön visszahívott, és eredeti Jacob-beszéddel (kicsit pösze, iszonyú vicces) és kacagással vidított fel, illetve megjegyezte, hogy "éj Doni vír müsszen morgen umbedinkt SÖR oder BOR trinken". A lényeg, hogy a legfontosabb szavakra még mindig emlékszik magyarul. Azt hiszem ideje feltennem a németekről pár fotót, annyit meséltem már róluk, és sokan nem ismerik őket. Idei képem még csak annyi van, amit feltettem, de jövő hétvégén jönnek a szüleim, és ha minden igaz hozzák a gépemet. Viszont a tavalyi képeket közül néhányat felteszek, melyek akkor készültek, mikor Szegiben voltunk.

Tangó-szerű izé Lutschival

Christian, Jacob, Szöghi Zsófi

Barbi és Herr Peters (az előadásai is ilyen érdekesek ám!)

Holger, a Szélesszájú Kisbéka

Pertu 1

Pertu 2

Ma délelőtt találkoztunk Jacobbal, nagy volt az öröm. Aztán közös előadás, mely mi másról szólhatott volna, ha nem a ZOPP-ról (ZielOrientierter Projekt Planung), amellyel itt közösen ismerkedtünk egy évvel ezelőtt. Ea után meghívtak Danielhez vacsorázni, ő az a srác, akivel Jacob Indiában járt. Előtte azonban el köllött mennem a bankba, mivel tegnap már ide is ért az Erasmus-ösztöndíj (öt munkanap = pont két hét, nemde?), és el kellett intézni az átutalásokat. Itt megint sikerült előadni magam, ugyanis háromszor kellett hazamennem, mert valami mindig otthon maradt... Még szerencse, hogy terminálnál csináltam az egészet, mert teljesen hülyének néztek volna. Még elsiettem bevásárolni, majd eleget tettem a vacsorameghívásnak. Érdekes módon, itt nem volt gond a beszélgetéssel:) Egyik projektplánungtársnőnk is jelen volt, akivel már eddig is jókat röhögtünk, de most aztán végképp. Úgy röhög, mint egy kisgyerek, nagyon vicces. De a legviccesebb mégis az, hogy Bini a neve, és nem csak a neve hasonlít rettenetesen a Bimbire, kedves Anna!:) Aztán úgy döntöttem bejövök blogozni, mert már nagyon régen írtam Nektek, és a hétvégén úgyis találkozunk még Jacobékkal, ugyanis feltett szándékuk megosztani az ismerősökkel mind az 5 gigabájt fotót, amit Indiában csináltak, így nem tudom mikor írok legközelebb, lehet az egész hétvége a gigamegaterabájtok között telik majd el:)

Kommentárokra: Enn, örülök, hogy tetszik, feltett szándékom a munkahelyen olvasókat kínos helyzetbe hozni a röhögéssel. Züm, és mindenki, nagyon kérlek Benneteket, hogy politikai tartalmú dolgokat ne tegyetek fel, tudjátok mennyire utálom a politikát. Zsuzsanéni, drága ez a körlevelekre is vonatkozik. Köszi. Zsaufi, nagyon örülök a hírnek, ha van képed a babáról küldd el légyszi. Dóri, mi becsülettel végigjártuk (jó, majdnem végig) a gyógytorna képzést, így többé nem vagyunk Quasimodók! A mai órára kis bemelegítés után... :)

És most valami egészen más, jöjjön amivel az adósotok vagyok, képek a Balti-tenger partjáról!

A tengerhez közeli kilátóban

Agnieszka, Juan, Mari, nem tudom, Leena, Monir, Nicoletta és a Balti-tenger

Monir és Andy fürdőznek

Lapát és neje tánckar

Szerda este tartatott meg az őrületes-iszonyatos-eget rengető szemeszter-party (a múlt hetieket ugyanígy hirdették). Összeállt a kis csapatunk, és nekivágtunk az erdőn keresztül vezető útnak. Iszonyat sötét volt, és csak egy srácnál volt elemlámpa. A társaság hölgy tagjai nagyon bátran viselkedtek, csak néhány elfojtott sikoly hallatszott az egész úton. Kb húsz perc után megérkeztünk a tett színhelyére a Waldcampusra, a főiskolának ugyanis van egy campusa a városban, meg egy az erdőben. A rendezvény szervezői jó eséllyel pályázhattak volna a "bulizzunk minél hülyébb helyen" versenyen, bár meg kell hagyni a németek azért tudnak alakítani ezügyben, gondoljatok csak vissza a por-fű keverékben fetrengő dajcsokra a Kreuzbergen (még az elején írtam). Most ugyanis egy parkolóház (az erdő közepén!) földszintjén élhettük ki magunkat, elegáns BEKAERT mobil-kerítésekkel körülzárva, hát olyan hangulatos volt! Na mindegy, egyesült a kis külföldi delegáció, mindenki magához vett némi folyadékot, és máris jobb lett a hangulat, mint az a következő képen is látható. A bal oldali fiatalember Dif, az indiai srác.

Aztán a tömeg másfelé sodort, és összeakadtam néhány évfolyamtársammal. Azt est további részét nekik szenteltem. Csodálatos volt az üvöltő tuc-tuc zenétől 10 m-re ordítani velük. Gyakorlatilag három-négy füllel tárgyaltam egész este, illetve hárman-négyen tárgyaltak az én fülemmel. Mindegy megoldottuk. A sörök hatására a németórán tanultak is előjöttek, így egy nyelvi értekezés keretén belül kifejthettem nézeteimet, hogy mily' csodálatosan fejezi ki a német az előidejűséget. Ketten felvilágosítottak, hogy ők erről nagyon régen tanultak valamit, és soha nem kell használják... Az egyik kedvenc német nyelvtani szerkezetemről meg kellett tudnom, hogy le van sajnálva, az élet kegyetlen. Miután felvilágosítottak, hogy fél 3 felé jár az idő, úgy döntöttem ideje hazamenni. A többi ausztaus már hazament, csak Andy tartotta a frontot, és ezt továbbra is művelni szerette volna, így egyedül vágtam neki a stock-sötétnek, persze lámpa nélkül. Mint utólag kiderült, az egyik évfolyamtársam, Susan haza akart kísérni, mert volt lámpája, de valószínűleg elkerültük egymást. Annyira nem volt nehéz hazafelé, mert valami mindig mutatta az utat: először a porcelánbusz-vezetők erején kellett átmenni, majd a vizelők cserjése következett, végül már látszott a közvilágítás a túlvégről. Így mintegy fél óra alatt otthon is voltam.

Csütörtökön elmaradt az egyetlen előadás, és az azt követő szeminárium, persze számomra ez csak a suliban derült ki. Itt sokkal sűrűbben kell kell nézni a hirdetőtáblát a TO-n, mint otthon, bár egyes esetekben (francia óra után) otthon is sűrűn nézegettem... Kihasználtam hát a szabadságot és irány a buszpályudvar! Eberswalde buszpályaudvara bőven kenterbe veri a gödöllőit, annyira ocsmány. A váróhelyiségben 3 db szék, dizájnjukat tekintve több, mint valószínű, hogy a DDR időkből származtak. Óránként egy, max két járat indul, tehát igazi központi pályaudvar. Akkora szerencsém volt, hogy 50 percen belül indult egy járat Bad Freienwaldéba, ahol vasútállomás is van, így egy szép kört terveztem. Addig azonban megnéztem magamnak a troli ablakából a Brandenburgisches Viertelt, ami Eberswalde prolinegyedének számít a helyiek szerint, és majdnem itt szereztem szobát egy nem túl rendes lánynál (ezt írta magáról az apróhírdetésben). Hát egy igazi szocreál lakótelep, de közel sem annyira szörnyű, mint ahogy a helyiektől hallottam. Pont időben értem vissza a buszpályaudvarra, és nagyon izgultam, hogy milyen járgányt küldenek. Tök egyedül voltam a megállóban, 5 perc meddő várakozás után kezdtem azt hinni, hogy valami nem stimmel. Aztán pár per múlva befutott a legmodernebb, csillogó, térdeplő egyszóval mindent tudó Mercedes Citaro. Talán nem kell elmondanom, hogy annyira nem örültem neki, sokkal jobban örültem volna, egy a helyiek számára kifejezetten slampos, csoffadt, 4-5 év körüli Setrának, de nem volt szerencsém. Felszálltam hát, és elfoglaltam a legjobb helyet (még mindig egyedül voltam). Gyorsan átértünk Freienwaldébe. Pont a vasútnál áll meg a busz, így még halálra se kellett gyalogoljam magam, szép kényelmesen besétáltam az állomásra, ahol azzal kellett szembesüljek, hogy mintegy 7 perccel lekéstem a vonatot. Épp elkezdtem volna szidni magamban a német közlekedésmérnököket, hogy miért nem lehet összehangolni a menetrendeket, amikor eszembe ötlött, hogy a hozzám hasonló megszállott hülyék viszonylag kevesen vannak, akik rögtön megérkezés után ugyanoda szeretnének visszamenni, és a kedvükért nem indítanak különvonatot. Ezzel megnyugtattam magam, és inkább leültem írni egy levelet a nagyszüleimnek. 50 perc várakozás után megérkezett az egykocsis Stadler RS1 szerelvény, sőt keresztet is kellett várjon (ellenvonat). Lapátnét legyorsulva elfoglaltam azt a helyet, ahonnan a vezér úr a legjobban látható (a vezetőfülke ajtaja üvegből van, mint már korábban említettem). Már közeledtünk Eberswaldéhoz, amikor elkezdett bújkálni bennem a kisördög, hogy be kéne menni egész Berlinig. A kisördög győzött. Az eberswaldei pályaudvarra bejárva (a vonat ugyanis bejár az állomásra) figyeltem Christiant, hátha pont ezzel a vonattal jön ő is Berlinbe, de nem láttam sehol. Berlin-Lichtenberg állomást azért is szeretem, mert a már említett Ludmillák biztos lelőhelye. Most csak egy állt a mozdonyszín előtt, épp azon morfondíroztam már az aluljáróban járva, hogy vajh' merre járhat a többi, amikor valaki a hátam mögött megszólalt: Daniel? Christian volt az, hát persze, hogy ugyanazzal a vonattal jöttünk, csak EW-ban ránkkötöttek még egy kocsit, és ő abba szállt be. Így megint nem utaztam az U5-tel, mert S-Bahnra szálltunk közösen, és együtt utaztunk a Warschauer Strasséig. Ott elbúcsúztunk egymástól, innentől a buszozásnak szenteltem az estét, de önmegtartóztató voltam, és éjfélkor már ágyban voltam. Ez nagyban annak köszönhető, hogy Berlin-Hbf-on megvárt a forgalmista. Ugyanis a vadiúj főpályaudvar nagyon sok emeletes, ami mint tudjuk nem kevés. Az S-Bahn és a távolsági vonatok a legtetején állnak meg, a helyi Regio-Expressek, ami pl Eberswaldéba is megy, persze legalul. Én akkor szálltam ki az S-Bahnból, amikor a másik vonatnak már egy perce el kellett volna indulnia. Tériszony ide vagy oda, lenéztem a mélybe és még ott állt a vonat a megadott vágányon. Világcsúcsot döntöttem a mozgólépcsőn hármasával rohanásban, és pont elcsíptem a vonatot, szerencsére a forgalmista látta a mutatványomat a mozgólépcsőkön.

A pénteket már nagyon vártam, mert a Projekttervezés tárgy első gyakorlata került megtartásra, és már nagyon kíváncsi voltam a részletekre. Hát hogy mondjam. Nem az amire vártam. Azt gondoltam, hogy egy félévünk lesz arra, hogy összehozzunk egy komolyabb, és főként mindenre kiterjedő dolgot. A dolog lényege, hogy megtapasztaljuk a participatív tervezést magát. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a lakosság is aktív részese a folyamatnak, ehhez képest az elején leszögezték, hogy lakossági fórumot sajnos nem lehet összehívni. A projekt maga annyi, hogy a falu két bejáratát szebbé tegyük. Hát mi ez? Rajzszakkör? Semmi másra nem kell odafigyelni, így semmi területi összefüggés, semmi közös, komoly cél. Kérdéseimre, és hozzáfűzéseimre csak annyi volt a válasz, hogy ez így tényleg ki van herélve, de a főépítész csak ennyit szeretne, és az idő is szűkös. Még lesz pár köröm ezzel kapcsolatban. Sajnos Herr Peters nem volt jelen, így vele is beszélni szeretnék ezügyben. Igen csalódottan tértem haza, kifejezetten rossz kedvem volt, de szerencsére Andy pont küldött egy sms-t, hogy menjek át hozzá, van söre és valamit meg akar velem beszélni. Nem nagy kedvvel ugyan, de rávettem magam. Otthon úgyis csak még rosszabb lenne a kedvem. Hál' Istennek, hogy átmentem. A megbeszélnivaló ugyanis nem volt más, mint hogy PRÁGÁBA akar menni, és mintha mondtam volna, hogy szeretem azt a várost. Ennél jobb hírt nem is közölhetett volna! Viszonylag hamar elszállt a roszkedvem, és nekiálltunk összeállítani a költségeket. Szinte pontosan annyi, mintha otthonról mennénk! Ha minden igaz november első hétvégéjét a cseh fővárosban töltjük!!!!!!!! Az valószínű, hogy a Szent-Vitus lábánál megint olyan fáradtak leszünk, mint augusztusban Veletek, kedves Aranyvándor-csapat!

A mai nap igen dolgosan telt. Kilenckor (kis segítséggel) kivetett magából az ágy. Miután megreggeliztem a szennyest készítettem elő mosáshoz, mert már szanaszét voltak a ruháim. Utána elmosogattam, levittem a szemetet és kiporszívóztam. Fél tizenkettőkor minden ragyogott, nem úgy, mint pár órával előtte... Még tegnap megbeszéltük Agnieszkával, Nicolettával és Andyvel, hogy ma délben elmegyünk Lengyelországba. Így is lett. Itt annyira pontos vagyok, hogy azt el sem tudjátok képzelni:)! A határon aranyosan félreállítottak bennünket, miután egy órát araszoltunk a határ felé. Andy útlevele ugyanis nem fért a fejükbe, szerencsére a Trabit már nem vizsgálták. Negyed óra után minden kommentár nélkül visszakaptuk az okmányokat és mehettünk tovább. Édes. Kirándulásunk egészen a következő faluig - mintegy 6 km-es út, kocsival voltunk - vezetett, ahol egy kolostorból kialakított hotelt tekintettünk meg kívülről, majd elzarándokoltunk a falu kilátójához, azt meg is másztuk, sőt a kilátásban is gyönyörködtünk. A kultúrprogramot tehát mintegy egy óra alatt lepörgettük, és jöhetett a KAJA! Szerintetek mit rendeltem???? .......... Stimmel: Pierogit!!!! Most azonban csak 9 csúszott le, de előtte a biztonság kedvéért ettem egy kis töltöttkáposztát is. Kicsit kínosan éreztem magam, mert angolul nem pontosan tudtam elmondani, hogy étteremben is csak úgy tudok enni, mint egy disznó, a piknik nem csak egy kivételes alkalom volt. 2 perc után ettem le magam először a paradicsomszósszal, utána egy hevesebb mozdulat hatására a pierogiról a hagyma egy része szintén az ölemben landolt, sőt amikor éltem az Agnieszka által felajánlott lehetőséggel, és a maradékát túrtam át a tányéromra, néhány hagymát sikeresen a terítőre szórtam. Társaim igyekeztek humorosan felfogni mutatványomat. Különben Andy is nagy zabagép, ő Nicoletta maradékát ette meg. Teli hassal értünk a határra, ahol persze megint félreállítottak bennünket... Visszaérkezésünk óta pedig Nicolettával itt ülünk a gépek előtt.

A kommentárokra reagálva: Zsaufi, azért maradjon állomásunk! Hova szeretnéd áthelyezni a felüljárót? Az Egyetem bejáratával szembe? Nem rossz ötlet, de akkor a koli felé meg kell oldani az átjárást, különben szanaszét lesz taposva a park:) Amanda, Kata drukkolok Nektek nyelvvizsga ügyben! Különben mindenki ezt mondja a gyakorlatról, hogy nyista meló és halálosan unatkozik, ez persze jót tesz a blog olvasottságának, aminek nagyon örülök! Azért remélem, ha kicsit jobban megismernek Titeket, valami rendes feladatot is rátokbíznak. Az Agruniveresek viszont dolgoznak rendesen! Egy-egy viccesebb történetet el is mesélnek ímélben:) Zümi, fel a fejjel!!! Sajnos Eberswaldeban nincs MOB Pizzeria, de van a konyhában sütő, úgyhogy tudunk csinálni pizzát a saját ízlésünknek megfelelően. Sőt pizzatésztát is lehet venni a boltban, s nem is rossz. Majd beleírjuk a tésztába a szokásos jeligéket: Don Juan és Dr Kotász... Veled az élen mindenkit várok szeretettel, szállás van, jó hangulat meg lesz, ha jöttök!!!

A hétfőnél fejeztem be. Blogolás és GIS után usgyi (most kivételesen nem a 6341-es MÁV motorkocsi értelemben, melynek ez a beceneve) Berlin, éljen a féléves bérlet! Kezdem kiismerni magam a vonalhálózaton, ami csak valamivel bonyolultabb, mint a pesti:) Rendkívül égő módon pont a villamos- és buszhálózat az, melyet még nem nagyon ismerek, de sajna még nem sikerült ilyen tematikájú (éljen a tematikus térképezés és a színek!) térképet szereznem, így csak ad-hoc pattanok fel egy-egy épp az utamba eső járműre. Azért nem bírtam ki, hogy ocsmány turista-módra a 200-as busz emeletének legelső ülésén pöffeszkedve utazzak végig az Unter den Lindenen...

Aznap este visszakaptam a telefonomat. Itt nem sűrűn csörög, vagy jelez, hogy sms, ezért nem is aggódtam, hogy mi van vele, csak az óra és az ébresztőfunkció hiányzott. Ennek ellenére ketten pont akkor gondoltak rám, amikor nem volt nálam. Renci, Roúland bocs a késedelmes válaszért!

A tegnapi napot a Balti-tengernél töltöttük. Reggel hétkor volt az ébresztő, üdén és frissen jelent meg mindenki a megbeszélt helyen... Leena, a finn lány a Volvojával jött, mi a Trabiban négyen ültünk, és Agneszka még így is megdícsérte, hogy milyen tágas. Naja, a Kispolszkinál minden bizonnyal nagyobb. Mintegy négy óra alatt sikerült teljesíteni a 200 km-es távot. Annyira jó volt, itt a Trabisok intenek egymásnak, maga Lapátné is rámvillantott a kis járgányából! Tisztára buszvezetőnek éreztem magam!!! Az út kicsit döcögős volt. Egyrészt mert a német főutak egy-egy szakaszon még macskakövesek(!), másrészt a beszélgetés is akadozott. Vera, Rád gondoltam a témával kapcsolatban:) Szóval nem volt felhőtlen. És az ég sem. Már attól féltem, hogy esőkabátban vizitálhatunk a tengernél, de hál' Istennek már gyönyörű időben értünk célba. Andy csinált pár képet, csak még nem jutottak el hozzám, ha ez megtörténik, rögtön felteszem a blogra. Különben, ha minden igaz október végen már nálam lesz a fotógépem, és mindent tudok majd vizuálisan is dokumentálni. Szóval lesétáltunk a strandra, ahol vegyes kép fogadott bennünket. A tenger nagyon szép, fehér homokos a part, a víz igen hideg. Ami a vicces részét illeti: egyesek esőkabátban (sütött a nap), mások pulóverben, az igazi nordücsok (északi németek) pedig egy szál fürdőruhában. Gyakorlatilag mindenkiről meg lehetett állapítani melyik szélességi kör környékéről jött. Kis társaim is eléggé be voltak öltözve, így példát statuálva azt mondtam, hogy wí ár on dö bícs, és mezítláb folytattam utunkat, mely a parti homokban vezetett. Hideg víz ide-vagy oda, ha már itt vagyunk, be kell menni a vízbe. Térdig sikerült is, de aztán arra hivatkozva, hogy "nagyonszépahelyidevisszakelljönninyáron", arra az alkalomra halasztottam az úszást. Andy, mint eredeti ósztrélien bícsmen követte példámat, de tíz perc vízbengyaloglás után azt mondta, hogy mára elég a fürdőzésből, így a parton folytattuk utunkat. Bikinifenék egyébként valahol a közelben található, mert annyi medúza volt a vízben, hogy ez csakis SpongyaBob medúzarétje lehetett.

Ezután leültünk piknikezni a strandon, szépen előszedte mindenki, amit hozott és hatalmas zabálást csaptunk. Mondtam a többieknek, hogy egy fél évig úgyis együtt leszünk, nem kell udvariaskodni, meg szégyenlősködni kaja ügyben... Visszatérve a városközpontba, ami igencsak határos a stranddal, mert a fele kb a strandon van, hangos zenére lettünk figyelmesek. Északnémet táncbemutató volt ugyanis a színpadon. S ez még semmi, az átlagéletkor 60 fölött volt! Annyira jól néztek ki, és egész frissen mozogtak. Két polkát néztünk végig, Máska van mit tanulnunk Fáskertiné ügyben... A többiek nem élvezték annyira, mint én, így visszaindultunk a kocsikhoz. Terveink szerint átmentünk volna Lengyelországba tankolni. Iszonyat sor állt a határ előtt, aztán kiderült, hogy nem is a határ előtt, hanem a határ előtti parkolónál. Ugyanis CSAK GYALOG lehet átmenni!!!! Ennyit a térképolvasásról... Mivel senkinél sem volt marmonkanna, megpróbáltunk visszafordulni, de ez nem ment ám egyszerűen. A parkolóba automata enged be gombnyomásra, és persze parkolójegyet is ad. Egy óra 3 EUR. Visszafordulni már nem tudtam, mert mögöttünk 30000 kocsi, Leena pedig már teljesen beszorított a sorompóhoz. Cum glükk (szerencsére) egy alkalmazott pont ott lófrált, így kipattantam a kocsiból, és megkérdeztem, hogy ilyenkor mi a teendő. Először nem is hallotta mit mondtam neki, csak annyit mondott: mit dém Trabi ausz Budapeszt, dász iszt doh sőn. Kivételesen nem éreztem ezt a pillanatot anyira meghatónak, mert bár valami ilyesmire vártam már rég óta, de most mégis a kijutás izgatott jobban. Szerencsére kiengedett a fickó fizetés nélkül. Kissé letörten és drágáért tankoltunk. A másik kocsi inkább kihasználta képességeit, és az autópályán tért haza, mintegy másfél órával megelőzve minket... Mi pedig szépen hazadöcögtünk, közben megálltunk kávézni egyet. A társaság tagjairól egyre több dolog kezd kiderülni. A román lány igen beszédes, nem ellenséges, sőt kifejezetten kedves, de sajnos csak angolul tud, azt viszont nagyon jól. Juan és Andy nem voltak túl szószátyárak, előző nap bulizni voltak. Sört sem kértek... Monir olyan érthetetlenül beszél angolul, mintha Matiszt nagypapát hallanám. Polak, wengry továbbra is dva bratanki. Este nyolcra értünk haza. Már elég fáradt voltam, de mint kiderült nem eléggé. Csak annyit mondok Semesterticket. Egyre értem haza.

Ma reggel 10:00-kor kezdődött az angol-felújító óra. Illetve csak kezdődött volna, mert a terem ugyanúgy, mint előző héten zárva volt. Végigolvastam a faliújság összes kiírását, de semmi érdemlegeset nem találtam, így megintcsak a piknikus alkatú Frau Sammerhez fordultam, aki kérdésemre a már múlt hétről ismert szöveget mondta: csak jövő héten kezdődik. Nem akartam neki mondani, hogy akkor egy hét múlva ismét jövök ezzel a kérdésemmel. A bejáratnál F. Christiannal futottam össze, megittunk hát egy kávét. Tudtomra adta, hogy most, hogy átköltöztek a barátnőjével 30 km-rel arrébra, megcsináltak mindent, berendezték a lakást, szakítani fognak, mert már elege van. Persze mindezt rá jellemzően fülig érő szájjal mesélte. Azért megnéznék egy veszekedést náluk. A barátnőjét ugyan nem ismerem, de Christian szerintem még a szúnyogokat is inkább elhesegeti, minthogy lecsapja. Aztán beültem Zsíroshegyi Kapafogné természetvédelem órájára. Be fogok fosni, mire megcsinálom a kiselőadást.

Már kezdtem azt hinni, hogy a levegőváltozás a szenilitásnak is jót tesz, de tévedtem. Eddig ugyanis szokatlan módon nem felejtettem itt el semmit, nem hagytam a szobámban semmit, amire napközben szükségem lett volna. De tegnap utólért a sorsom. Azzal kezdtem, hogy Lutschiéknál felejtettem a telefonomat. Ez még nem lenne akkora probléma, de rá kellett jönnöm, hogy a telefonomon kívül nincs más berendezés, ami segíthetne megállapítani mennyi az idő, s persze ébresztőórát sem hoztam, mert a telefonon ugyebár az is van. Szóval kis időre megszűnt az időbeliség számomra. Aztán ma elfelejtettem a biciklizár kulcsát betenni a zsebembe, így haza kellett siessek a suliból. Közben azon rágtam magam, mit kell még a nap folyamán elintézni, ja igen! vásárlás. Annyira megnyugodtam, hogy beugrott, hogy pénzt nem is vettem magamhoz... Erre mondják, hogy No comment. Remélem holnapra kialszom a pechszériát. Különben tegnap végre megismertem az egyik lengyel lányt, Agneszkát. Tud németül, és nagyon aranyos. Másfél órán keresztül dumáltunk, nemhiába: Polak, wengry dva bratanky... A mai előadás (Landschaftsplanung und -bewertung, Herr Peters) már bőséggel tartalmazott olyan kifejezéseket, melyekről jobb esetben is csak sejtem, hogy mit jelenthetnek, úgyhogy ma is randira hívom a szótárakat. Holnap viszont nemzeti ünnep, és a kis ausztaus-studentekkel elnézünk a Balti-tengerhez. A GIS feladatok közül már négyet megcsináltam, így remélem jövő keddig a végére érek, mindjárt neki is állok a következőnek. Ti nagyon csendben vagytok ám, szeretnék már hallani Rólatok is valamit, úgyhogy snell-snell tessék reagálni, válaszolni, mesélni!!! Csókol.

Szombaton megint azzal kellett szembesüljek, hogy semmi főtt kajám nincs. 11-kor nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és nekiálltam főzni. Rántott gombafejeket terveztem, mert a milánóiba csak a tönköket tettem bele, így az összes gombafej megvolt még. Igenám, de nem volt zsemlemorzsám. Jó, akkor rántott gombafejek lesz a menü, párizsiasan elkészítve. Mintegy másfél órás előkészület után el is kezdtem sütni őket. Nagyon finomak lettek! Rizsát (!) ki se kellett főzzek hozzá, mert az egyik szomszédom azt csinált, de kissé elméretezte az adagot, és ketten is bőven tudtunk enni belőle. Még ledőltem egy kicsit, az emésztést segítendő, majd bejöttem a suliba és blogoltam. Úgy terveztem, hogy nekiállok a GIS feladatoknak, de nem maradt rá idő, mert Lutschiék megkértek, hogy vigyek nekik pár dolgot, és még záróra előtt oda kellett érnem a boltba (szombaton is este 8). Iszonyat nagy kerülővel lehet most csak megközelíteni őket, mert pár napja lezárták a rövidebb utat. Menet közben ért utól Andrew sms-e, miszerint ki szeretnék próbálni az indiai éttermet és találkozzunk. Visszaírtam neki, hogy ájem veri szori, de gét niht. Lutschiéknál grillezés volt napirenden, közben Omarral hosszan összehasonlító nyelvészet (ja igen Máska, komparatív lingvisztika:)) értekezést tartottunk a német-magyar szótár és a Duden (gyakorlatilag a német értelmező kéziszótár) bevonásával. A többiek elég hamar kidőltek, de mi Holgerrel egész sokáig bírtuk. A folyamatos javítgatásuknak köszönhetően egyre kevesebb nyelvi hibát vétek, bár azért még így is számottevő mennyiségűt, de megjegyezték, hogy szépen alakul a dolog. Végül fél kettőkor mi is nyugovóra tértünk.

A ma délelőttött a jegyzeteim, a magyar-német szótár és a Duden társaságában töltöttem. Még mindig gyönyörű az idő, ezért egy padon ülve süttettem a hasamat, miközben igyekeztem az ismeretlen szavak jelentését meglelni. Aztán visszatértem a városba és bejöttem, hogy tényleg nekilássak a GIS feladatoknak. Persze előtte a blogot meg kellett írnom:)