Jól-rosszul sikerült meggyógyulnom. Köszönöm az erre vonatkozó rágalmakat:) és jókívánságokat. A hétvége legnagyobb eseménye az volt, hogy meglátogatott kicsiny családom. Szombat reggel érkeztek, így a pénteki napot a rendrakásra kellett fordítsam. Azért akkora kupleráj nem uralkodott a szobámban, és úgy időzítettem, hogy egy pecázás is beleférjen még a napba. Délelőtt Projektplanung megbeszélés volt, melyről előbb el kellett jönnöm, mivel Falufejlesztés tárgyból kerékpáros kirándulást tettünk a közeli Gersdorfba. Legalábbis ez volt a terv. Egész héten ragyogó napsütés volt, de pénteken természetesen szakadt az eső, így kocsival tettük meg a távot. Egész érdekes dolgokról volt szó: falutörténet, népi építészet stb. Az eső miatt korábban befejeztük, így irány az Odera, ahol már várt a Jacobbal és Daniellel kibővült csapat. Jacob egy hatalmas csukát fogott, ezt leszámítva viszonylag sikertelennek nevezhető ottartózkodásunk. Természetesen átlátogattunk a dvabratankykhoz is. Ezekkel a srácokkal nagyon jó együtt kajálni, tisztára Népefront körökben éreztem magam, mert simán belezabálhatsz a másik kajájába. Sajnos az Ani néni-féle: "Ezt már nem kéred?" poént itt nem tudtam elsütni. Uborkaleves és dupla adag töltöttkáposzta volt a menü, mely elég gyorsan eltűnt a tányéromról. Lekísértük egy csepp sörrel, akik nem vezettek azok még zsubruvkát is ittak digestif gyanánt. Étkezésünk alatt folyamatosan stíröltek bennünket az eladósorban lévő, kissé már illuminált lengyel lányok, sőt egy-egy artikulálatlan német szó is kicsúszott szájukon sok más mellett. Ezekből következik, hogy este fél 11-kor álltam neki rendet rakni a szobámban, sőt még mostam is. El kell mondjam, hogy teregetés ügyben állandó harcban állok a lakótársaimmal, ugyanis a szárítóhelyiség ablakát folyton kinyitja valaki. Minekutána az ablakok északra néznek, a helyiség pedig az alagsorban van mintegy 4-6°C az átlaghőmérséklet, és panaszkodnak, hogy nehezen szárad a ruha. Mindenkivel közlöm, akivel a mosókonyhában találkozom, hogy ha becsukjuk az ablakokat, feltekerjük a fűtést, és naponta többször, de rövid ideig szellőztetünk, akkor a szárítási idő felére redukálható. Mindenk bólogat, hogy milyen igazam van, persze az ablak legközelebb is nyitva, a fűtés elzárva...
Szóval szombaton 11-re ért ide a család. Nagy volt az öröm ahogy az ilyenkor lenni szokás. Nem vesztegettük az időt, és nyakunkba bettük a várost. Először a főiskola impozáns épületegyüttesét tekintettük meg, majd a mintegy két utcácskából álló óvárosi részt, és be szerettünk volna menni a várostörténeti múzeumba is, ami természetesen érkezésünk előtt 10 perccel zárta be kapuit. Sebaj, irány az NDK-bédekker által Eberswaldéban említett egyetlen épület a Mária-Magdolna templom. Itt nem úsztuk meg ilyen könnyen. A felvigyázó néni ugyanis meghallotta, hogy magyarul beszélünk, és innentől kezdve (jó barátokkal rendelkezik ugyanis Csömörön!) feladatának érezte, hogy a templom teljes történetét elénk tárja, megfűszerezve egy csepp várostörténettel. Az egészet úgy kezdte, hogy kolléganőjével együtt (aki egy elegánsan otthoni ruhában lévő tipikus NDK-nő volt) feltuszkolt bennünket a 28 m magas templomtoronyba, ő maga persze lent maradt, mivel a járáshoz két segédeszközt (miszerint mankót) használ. Az NDK-hölgy nagyon kedves volt, és kiadós várostörténeti előadást tartott a templomtorony erkélyén,mely pont olyan magas volt, amit még el lehet viselni, bár Anyukám nem egészen így vélekedett erről. Miután lejöttünk a torony csigalépcsőjén a második felvonás következett. A mankós néni vitt körbe bennünket a templomban. Szinte minden téglához kapcsolódóan volt egy története, így eléggé elhúzódott a program. Az időközben hozzánk csapódott német látogatókat gyakorlatilag leszarta, csak velünk foglalkozott. Engem az összes egyházi ünnepre meghívott, illetve az időszaki kiállítások rendszeres látogatására bíztatott. Végül még az Eberswalder Spritzkuchen receptjével is megismertetett bennünket. Kedves idegenvezetőnket mintegy két óra után hagytuk magára, ekkor fordult először a németekhez, azt még hallottam, amint azt mondja nekik, hogy röviden elmondja nekik is a templom történetét... Terveink szerint a chorini kolostor megtekintése lett volna a következő programpont, de az utat természetesen lezárták, így a Niederfinowban található Hajóemelőmű felé vettük az irányt. Anyukám és Gergő annyira kimerültek a városnézésben, hogy ők inkább a kocsiban maradtak, és csak Apával mentünk fel megnézni a műtárgyat. Jó egy órát elidőztünk itt, ugyanis nagyon érdekesen működik. Az Oder-Havel Kanalon lévő mintegy 36 m-es szintkülönbséget az uszályok egy hatalmas medencében lubickolva teszik meg, gyakorlatilag olyan az egész, mint egy nagy hajólift 256 drótkötéllel. Tök érdekes.

Das Schiffshebewerk

Ezek után már mindenkinek korgott a gyomra, így átlátogattunk a közeli Lengyelországba, és jól bevacsoráztunk. Hazafelé még beköszöntünk Lutschiéknak és leszerveztük a magyar vacsorát másnapra. Szüleimet hazavittem a szobámba, ők ugyanis ott aludtak, Gergő meg én pedig kint Lutschiéknál. Annyira még nem volt késő, hogy Gergivel ne osonhassunk be Berlinbe, így a 22:39-es vonatot még pont elcsíptük. Mivel tök üres volt a kocsi szabadon ökörködhettünk, majd Berlini éccaka című túrát szerveztünk magunknak. Az utolsó vonatot még elértük, így 3-kor már a lakókocsiban feküdtünk. A Berlinben készült fotókat (ugyanis 5 hónap után visszatért hozzám a fotógép) nem tudom feltenni, mert nem engedi a gép, még ügyködöm a dolgon.

Vasárnap reggel együtt reggelizett a család, szüleim kicsit ki voltak akadva a konyha állapotát látva, de megnyugtattam őket, hogy jó, hogy a koli konyhájában nem jártak. Reggeli után Berlinbe vettük az irányt, a leghíresebb nevezetességekre jutott is idő, a fotógépem persze lemerült, Apa azonban kamerázott. Nem maradhattunk olyan sokáig, mert a vacsorához meg kellett csinálni a nokedlit. Így is nyolcra értünk ki Lutschiékhoz, ahol megtörtént a világ nyolcadik csodája: Anyukám 11 főre készített vacsorát!!!!! Na jó, a levest és a pörköltöt otthonról hozták, de nokedlit itt kellett ám csinálni! Mondani sem kell, hatalmas sikere volt a jó magyar kosztnak, bár nálam jobban azt hiszem senki nem örült neki! Vacsora után még kicsit dumáltunk, majd Anyáék hazamentek, a többiek is leléptek (éhenkórász dajcse banda:)), így Lutschival és Gergivel maradtunk a tanyán. Mire a tűz elhamvadt mi is aludni mentünk.

A hétfő délelőttöt jó magyar szokás szerint német édességek és sörök beszerzésével töltöttük. Aztán el kellett búcsúzzunk egymástól, mert nekem fél kettőkor kezdődött az előadásom. Azzal bíztattam kis családomat, hogy már nincs messze karácsony, és újra találkozunk.

Rá kell döbbennem arra, hogy ha szomorú vagyok, akkor utazással jobb kedvre tudom magam deríteni. Történt ugyanis, hogy az előadás után felültem a Straussbergbe tartó buszra. A Barnimer Busgesellschaft nagyon a kedvemben akart járni, és egy gyönyörű Setrát küldött a megszokott jellegtelen merci helyett. Ettől már jobb lett a kedvem. Aztán a straussbergi villamosüzem Tatra KT8D5 (Nyunyus, Angi, Roland, Tibi, olyan mint a miskolci) tipusú villamosával utaztam tovább. Innen a Kostrzyn-Berlin viszonylatot kiszolgáló 628-as motorkocsival utaztam Bln-Lichtenberg állomásra, ahol már várt az Ostdeutsche Eisenbahn RS1 motorkocsija, hogy visszarepítsen EW-ba.

Tegnap angolóra gyanánt a német újraegyesítésről beszéltünk egész órán persze németül. A fickó többször elnézést kért tőlem, hogy nem angolozunk, de megnyugtattam, hogy nekem ez is nyelvóra. Tanítás után ismét útilaput kötöttem a lábamra, és egy szép motorkocsi-kört írtam le az EW-Berlin-Lichtenberg-Templin-Joachimstal-EW útvonalon. A Semesterticket árát körülbelül nyolcvanszor utaztam már le az elmúlt két hónapban.