Húsvét, kicsit másképp

Ez volt az első nem Magyarországon töltött húsvétom. Bár a tavalyi már sejtetett valamit, ugyanis tavaly sem voltam igazán otthon, mert akkor voltak nálunk a németek, és pont húsvét hétfőn mentünk le Szegibe. Most egész másként telt az ünnep, de nem mondanám, hogy rosszabbul. Történt ugyanis, hogy Bini hívott el magával és egy barátnéjával, Andreával meglátogatni egy ismerősét Brandenburg észak-nyugati részébe, nem messze Wittenbergétől. Nem összetévesztendő Lutherstadt Wittenberggel! Az ex-angol, jelenleg némettanárom nem igazán értette minek megyek én oda, hiszen Németország egyik legkilátástalanabb helyzetben lévő része, legalábbis szerinte. Szombaton kora reggel indultunk, s vittük magunkal a bringákat is. 11-re voltunk Wittenbergében, ahol a kihalt, mitöbb elnéptelenedett város helyett a tavasznak ünnepét ülő, pezsgő városba csöppentünk, melynek gyönyörűen felújított régi házai rögtön rabul ejtettek. Miután meguntuk az NDK-s úszónők által prezentált divatbemutatót (kb. 3,24 perc), szereztünk magunknak egy bringástérképet, és az Elba mentén nekivágtunk, hogy felkeressük Stefant és családját Bömenzienben. Útközben nem győztünk gyönyörködni a falvakban. Gyöngyörűen rendbentartott Fachwerk házak, szépen ápolt kertekkel, a legelőkön békésen legelésző tehenek. Egyszerűen csodaszép. Ez a legszebb része Németországnak, legalábbis amit eddig láttam. Sokszor megálltunk, nézelődtünk, ettünk, ittunk, így a 20 km-es utat sikerült mintegy 5 óra alatt megtenni, de megérte. A legjobb azonban ezután jött, ugyanis szállásunk nem Stefanék bömenzieni tanyáján volt, hanem egy faluval előbb, Aulosenben. A szállás maga pedig nem más, mint egy fából épített jurta-szerű kis épület. Stefan foglalkozását tekintve cimmermánn, miszerint ács, így meg sem kottyant neki, egy ilyen kis Hüttét „összedobni”. Egyszerűen le voltunk nyűgözve Andreával, Bini pedig örült, hogy mi örülünk, ő ugyanis már ismerte a helyet. A vityillóban se víz, se villany, viszont a helyiség közepén tűztér, természetesen a tető fölötte úgy van kialakítva, hogy a füst eltávozhasson, de az eső ne hulljon be. A berendezést egy ágy, néhány saját kezüleg készített szék, és egy láda alkotta. Az udvaron volt egy pumpálós kút, egy ipari lakókocsi (tele takaróval) és egy pottyantós (színültig „rakva”=> használhatatlan állapotban). Ja, a Hütte flóratatővel rendenkezett… Miután lecuccoltunk, ugyanis sem a kert, sem az épület nem volt bezárva, itt nem szokás lopni, átkerekeztünk Stefánékhoz. Nagy társaság fogadott bennünket, ugyanis hozzá a barátok bármikor jöhetnek, így velünk együtt tizennégyen töltöttük ott a húsvétot. Stefan alaphelyzetben az élettársával Annával és kislányukkal Clarával lakik Bömenzienben, de mint elmondotta az a ritka, ha csak hármasban vannak. Hobbiból kecsketartással is foglalkoznak, melynek még lesz szerepe a későbbiekben. A hangulatot tekintve egy kicsit Fülesd érzésem volt. A falu valamiért hasonló hangulatot árasztott, mert az Isten háta mögött volt, és mégis szép, és rendezett, az emberek pedig kedvesek, Stefan pedig számos tekintetben tiszta Bandi… Szóval az első pillanattól fogva otthon éreztem magam, ami el kell mondjam nagyon jó érzés volt. A legkomolyabb szereplő pedig maga Csámpás Rozi volt: Ute (die Stute), egy igazi ordenáré jelenség. 35 éves, jó 120 kg, büdös, mint az állat, a fogai, mint a gereblye fogai, be nem áll a szája, a témákat közben félpercenként váltogatja, s közben nyomatékosító hatással meg-megrúgja a beszélgetőpartnerét. Megérkeztünkkor épp egy fánkot rágcsált, engem pedig rögtön kiszúrt magának, így értésemre adta, hogy a magyarok a finnekkel rokonok, különben meg a Duna Németország felé eső része az övé, a túloldal pedig a tesójáé, ezen nagyot nyerített, s mivel a fánkot még nem fejezte be, egy jó húsz dekát barátilag rámköpött a kacagás közben. Na ezen már én sem tudtam mást csinálni, csak kínomban röhögni, ami azonban csak olaj volt a tűzre, néhány szaftos poénnal illusztrált képeslapot kerített valahonnan, majd hasonló témájú viccekkel szórakoztatott. Persze elkísért bennünket bevásárolni is, így gyakorlatilag az egész délutánt vele töltöttük, meg kell mondjam remek voltJ. Hál’ Istennek nem kísért vissza Aulosenbe, így az estét már nyugodtan tölthettük. Épp sötétedésre értünk haza, gyorsan tüzet raktunk a szoba közepén, és megvacsoráztunk. Azután pedig igazi tábor hangulat vett erőt rajtunk, és éjszakába nyúlóan énekeltünk hármasban a tűz mellett. Hajnalban azért már elég hűvös volt, mivel a tűz is elhamvadt, és jó hasznát vettük a lakókocsiból zsákmányolt takaróknak. Mire átértünk Stefánékhoz már nagyban készült az ünnepi ebéd. Nevezetesen kemencében sült kecske. Mi a magung részéről a saláta elkészítését vállaltuk, s háziasszonyunk legnagyobb megelégedésére érkezésünk után fél órával már minden készen állt a lakomához. Rettenetesen finom volt minden, a megfelelő hangulatról pedig Ute folyamatos zagyválása gondoskodott. Ebéd után összefogtunk vagy hatan, és a hatalmas halomként tornyosuló szennyes edényeket ripsz-ropsz tisztává varázsoltuk. A szieszta után nagy játékba kezdtünk a gyerekekkel, az égvilágon minden kültéri játékot kipróbáltunk, ööö nem tudom, hogy ők élvezték-e jobban a dolgot, vagy mi „nagyok”… Este pedig megnéztük a falu szélén megrakott Osterfeuert, ami nem más, mint egy hatalmas nagy máglya. Közvetlen mellette volt a homokozó, na uzsgyi bele a gyerekekkel, úgyhogy még másnap is szedegettem a homokot a fülemből! Hazafelé Evelyn végig a nyakamban ült, és palotás alaplépéssel vonultunk végig a falun, közben pedig az előző este tanult dalokat énekelgettük. Miután a gyerekeket hazavittük Stefánékhoz, aprítottunk egy kis tüzifát, és mi is hazafelé vettük az irányt. Már töksötétben értünk haza, de gyorsan megraktuk a mi kis máglyánkat a szoba közepére, és máris volt világításunk. Este az élet nagy kérdéseit vitattuk meg egymással, majd aludni tértünk. Ez azonban nem ment olyan könnyen, mert miután már elvackolódtunk, Andrea egyszer csak megszólalt, hogy Bini, könntest Du das Fenster aufmachen, ich hab echt hardcore gepupst! (Bini, ki tudnád nyitni az ablakot, iszonyatosat púztam!) Na nekem se kellett több, olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy a végén már azt hitték, teljesen meggárgyultam… Másnap reggel kifejezetten hűvös volt, és a szél is erősen fújt, úgyhogy remek érzés volt a jéghideg vízben megmosakodni. Jól bereggeliztünk, majd rendbetettük a hajzlit, és átmentünk elköszönni Bömenzienbe. Búcsúzóul meghívást kaptunk a máj. 19-én tartandó Hoffestre. Ennyit arról, hogy a németek nem vendégszeretőek… Akkora mázlink volt, hogy végig hátszélben tekertünk vissza Wittenbergébe, amely azért a nem olyan szép részét is láttatni engedte nekünk, egész házsorok állnak teljesen üresen. Szerencsére valahogy sikerült elkerülnünk a húsvéti tömeget, és egész kényelmes körülmények közt vonatoztunk vissza szeretett Vadkanerdejénkbe.