Kirándulás a Spreewaldban

Fúú! Hát a mostani hétvége is nagyon jól sikerült! A cserediákokkal és az irántunk érdeklődő németekkel voltunk a Spreewaldban. Van ugyanis a főiskolán egy egyesület, amely a külföldi diákokkal hivatott foglalkozni, megkönnyíteni a beilleszkedést sötöbö. Előző félévben nem igazán vettem részt a rendezvényeken (jobban mondva csak a kirándulásokon voltam), mivel nem voltam kiváncsi az angol karattyolásra, ugyanis, mint azt anno említettem rengeteg németül nem tudó cserediák volt itt az előző félévben. Most azonban úgy gondoltam próba-szerencse, megnézzük milyen az idei felhozatal. Hát nem kellett csalódnom. Összesen öten vagyunk Erasmusosok, ami ugyebár nem sok. Ebből hárman (Marie-Finnország, Paulina-Lengyelország, Dunc-Magyarország) előző félévben is itt voltunk, tehát továbbra is világhírű és népszerű a Fachhochschule Eberswalde… Mindenesetre a két új (Dan-Ósztrélija, Błażej-Polska) közül az utóbbi hozzám hasonlóan csak németül hajlandó társalogni, és utóbb kiderült, hogy mindehez még tök jó fej is. Szóval a hétvégét nyolcan (öt német: Maria, Eva, Anne-Katrin, Anke és Alex, illetve három idegenlégiós: Marie, Błażej és én) Lübbenauban (Lübbena, vittünk banántot is Apuka) töltöttük. Marie-ra való tekintettel a vonatút első tíz percében igyekezett mindenki (Błażejen és rajtam kívül) angolul beszélni, de hál Istennek, mikor Berlinben átszálltunk (30 perc utazás) már mindenki németül tárgyalt, így ezt a csatát megnyertük. Szállásunk egy kempingben - ahol már most tíz lakókocsis germán üdült velünk együtt - iszonyat helyes kétágyas kis faházakban volt (igazi kis hajzli, csak az orgonabokor hiányzott). Tényleg két ágy, egy kis asztalka és ennyi. Olyan pici, hogy nem is merték azt kiírni, hogy HÁZirend, inkább a Hüttenordnung kifejezés mellett döntöttek. Na, megérkezésünk után a szomszédos település, Raddusch felé vettük az irányt, ahol egy földvárat akartunk megnézni. Kívülről sikerült is, de azért, hogy a középkori anarchoszindikalista közösségek életét bemutató kiállítást megtekinthessük, fejenként 4,5 Eurót követelt tőlünk a pénzárnál a rozsdás karddal hadonászó ázott tyúk a vizirevüből. Így tehát inkább kint maradtunk, és a helyi tanösvény (ez a szó egyikünknek sem jutott eszébe magyarul Rencivel folytatott legutóbbi telefonbeszélgetésünk során) segítségével visszamentünk az időben 12000 évet. A jelenbe visszatérve a szállás felé vettük az irányt, és nekiláttunk a vacsora elkészítésének. Iszonyatos mennyiségű grilleznivalót hozott magával a csapat, így én is jóllaktam. Természetesen mindenki megtanulta, hogy mit kell mondani koccintáskor Lengyelországban illetve minálunk, így hamar szlogenné vált a mágikus hármas: Prost, na zdravje, egészségedre! Az este egyszerűen gyönyörűen sikerült: tábortűz, gitár, és egyéb hangszerek. Az esetlen tehenészlánymutulya, Anne-Katrin (róla már írtam a múlt féléves rügeni kiruccanás alkalmával) minden zeneszerszámmal tud bánni és rendelkezik, amit csak jegyeznek a hülyehangszerek minisztériumában. A közös zenélés jegyében tehát egymás nyálát nyalogattuk a különböző dorombokról, a bátrabbak kifújták az orrukat az orrsípba, én pedig az alsós énekórákat igyekeztem feleleveníteni egy furulyával a kezemben, de sajnos csak a Süss fel nap első hat hangját sikerült előásnom agyam legmélyéről, így a szó-lá-szó, szó-lá-szó dallammal járultam hozzá a közös muzsikához. Aztán inkább átadtuk a terepet azoknak, akik tényleg értenek a zenéléshez, és Anne-Katrin jóvoltából svéd népdalokat hallgattunk, ő ugyanis Tótdoktornővel ellentétben nem angol, hanem svéd akar lenni. Aztán szépen fogyni kezdett a nép, s végül a legkitartóbb hármas is megadta magát, így fél háromkor Anke, Maria és én is nyugovóra tértünk. Másnap evezés volt a program, és bár tudjátok, hogy Fülesden sem leszek búskomor, ha mondjuk az eső miatt ez a program elmarad, most mégis nagy kedvem volt hozzá. Gyönyörűen sütött a nap és halálosan nyugodt volt még minden, sehol egy turista (ööö rajtunk kívül). Miután megfejtettük a vaktérképnek is gyenge izét, ami a tájékozódást volt hivatott segíteni, nekivágtunk. A kajak mellett döntöttem, mert az kényelmesebbnek tűnt, így Błażejjel lefoglaltuk az egyik lélekvesztőt és kezdetét vette a vizikaland. Hamar kiderült, hogy észveszejtő sebességgel lehet haladni a vizen, ha nem ül hat aranyos kisgyerek a csónak orrában, akik az evezőt csak fékezésre használják.:) Az azért hiányzott, hogy nem csicsergett mellettem senki fejhangon…J A legnagyobb a zsilipelés volt, a Spreewald ugyanis tele van mesterséges csatornákkal, így időnként zsilipelni kell. Két ilyen alkalmatosságon kellett áthaladjunk. Az egyiknél ugyan ki kellett szállni a hajóból, de mindnféle görgők segítségével meg lehetett úszni cipekedés nélkül, sőt a görgőket csúszdaként használva, egész a vidámparkban éreztük magunkat. A másik zsilip még komolyabb volt, ugyanis az volt rá kiírva, hogy Selbstbedienungsschleusse, miszerint önkiszolgáló zsilip. Szépen ott van a használati útmutató, és bárki üzemeltetheti! Mivel a mi hajónk ért oda először, volt alkalmam szemügyre venni egy kicsit jobban, sőt a különböző emeltyűket, tolattyúkat, cönköket és hobákolókat rendeltetésszerűen bestaubolva a tokmányba át is segítettem hajóinkat a műtárgy túlfelére. Jóból is megárt a sok, így négy-öt óra evezés után visszatértünk a bázisra. Mire lecsutakoltuk a hajókat és összepakoltuk a cuccokat, már indulni is kellett a vonathoz. A vonatút is kellemesen telt, az összes poénomat vették, ami azért nagy szó, mert a Harzban ez azért nem egészen így volt, ha megvannak a képek megírom arról is a beszámolót. A Deutsche Bahn persze megédesítette a Berlin-EW vonatutat, hiszen vasárnap lévén rövid vonatot küldött az amúgysem forgalmas vonalra, így a lépcsőn állva, egymás táskájába kapaszkodva fejeztük be a kirándulást, de ez senkit sem zavart már igazán. Iszonyat fáradtan, izomlázzal küzködve, a naptól vörös pofával, vízhólyagokkal teli tenyérrel, de halálosan boldogan tértem nyugovóra.