Felteszek pár képet a kastélyról, amelyben lakom. Hamarosan a szobámról is csinálok párat, csak azt még elő kell készíteni... :)

Drachenkopf a város felől nézve

A jobb oldalon a faltól számított első erkély az én kis szobám

Folyosónk: szemben Uwe (a sütőtökleveses) szobája, jobbra a fürdő ajtaja, balra a Herr Dezsény feliratú ajtó

Még egy csomó képet fel akartam rakni a cottbusi kirándulásról, de már megint nem engedi a gép. Holnap megint megpróbálom. Csók!

Tyű, mostmár aztán vége a lazsálásnak. A múlt hét is szorgosan telt, azt hittem, ha nincs tanítványom, akkor annyi időm lesz, hogy csuhaj! Hát nem egészen, de azért lehetne rosszabb is. A múlt hét legemlékezetesebb történéseinek sorát a szerda esti Projektplánung nyitja. Christiannal elvállaltuk, hogy a két csapat (Kooperationsgruppe és Gestaltungsgruppe) javaslatait a beadandó tagolására vonatkozólag megpróbáljuk egy fedél alá hozni. Nála csináltuk az egészet Berlinben, gondoltam másfél óra alatt végzünk, hát nem egészen. Történt ugyanis, hogy mire hazaértünk hozzájuk a barátnője Katja egy tál frissen készített rakott krumplival várt bennünket. Szóval először megvacsoráztunk, mert üres hassal dolgozni azért mégsem lehet. Aztán kitalálták, hogy mielőtt belekezdünk, megmutatják a Skóciában készített fényképeket, úgyis meg kell emészteni a vacsorát. Így valamikor fél nyolc felé keztünk hozzá a munkának, s két óra alatt be is fejeztük. Mindezt azért, hogy másnap a többiek jól lefikázhassák, és újra átdolgozhassukJ. Csütörtökön rengeteget gondoltam rátok Zsaufi és Kingi, ugyanis az egész délutánt Althüttendorf kérdéses területeinek felmérésével töltöttük a Gestaltungsgruppe prominens képviselőivel (Kirsten, Sophie, Daniel és én), ahogy azt kell mérőszalaggal és ceruzával. Nem volt ám olyan jó dolgunk, hogy csak leolvastuk a lézeres ketyerét egy pillanat alatt! Így sötétedéskor már ideggyengén, szétfagyott lábujjakkal és merev kézfejjel tértünk haza. Azért vicces volt. Ha nyolcmilliárdszor nem mondtam el aznap, hogy bitte, akkor egyszer sem. Sajnos az itteni partnereimmel még nem vagyok olyan viszonyban, hogy egy ilyen felmérés olyan olajozottan menjen, mint Veled, Kingi: „Na eriggyé má arrébb Anyukám azzal a mérőpálcával, de izibe!” Pénteken sokáig alvást terveztem, ehhez képest előző este Bini telefonált, hogy jó lenne, ha reggel el tudnék velük menni interjút késziteni a projektben érintett hivatalvezetővel, és az épitési hivatal vezetőjével Joachimstalba, így reggel hétkor már Biniéknél voltam. Az interjú jól sikerült, kiderült, hogy ők tök mást szeretnének tőlünk, mint amiről eddig szó volt. Nagyszerű! Mindenesetre jól megkávéztattak bennünket, süte is volt, és jobbnál-jobb sztorikat meséltek nekünk, aminek persze semmi köze nem volt ahhoz, amiért jöttünk. Végül már-már újságírói bravúrral sikerült őket visszaterelni a lényeghez. Mennyivel egyszerűbb volt Kingi, mikor csak annyit kellett mondanunk: „és kedves József, ha azt mondom természet, mi jut erről az eszébe?” Az interjút letisztázandó közösen megreggeliztünk ezután Bininél, majd mindenki dolgára sietett. Nekem volt egy lápászat (eddig mocsárológia) csoportmegbeszélésem, a délután folyamán, majd egy másik évfolyamtársam, Sandro meghívásának tettem eleget. A srác félig Krisnás és a magyarországi Krisna-völgyben készített fotóit mutatta be az egybegyülteknek. Pont akkor érkeztem meg, amikor készen lett a kaja: sütőtök leves (sokkal jobb volt, mint a múltkori, bár Martini ebben sem volt) és főzz-össze-mindent volt a menü. Ettem csicsókát, hát egy rakás szar megfőzve, nyersen viszont nagyon finom. A magyar képek után, melyek közül csak a Balatonkenese és Fűzfő közötti vasúti töltést sikerült felismernem, egy szalmabála házakról szóló filmet tekintettünk meg. Ismét hatalmába kerített a szalmabála-láz, mint anno az Ökologikus építészet c. tárggyal kapcsolatban, emlékszel még Zsaufi? Sandroék meghívtak, hogy menjek velük a hétvégén izzadni. Először én is meghökkenve kérdeztem vissza, hogy micsinálni? De aztán elmagyarázták, hogy ez egy ősi indián szokás és hogy tök jó. Ekkor már beugrott, hogy még nagyon régen mestéltetek már erről Dia és Dorka. Mindenesetre visszautasítottam a lehetőséget, mert már hét elején eldöntöttem, hogy Cottbusba kirándulok. Így is lett, s Lutschiéknak nincs Semestertickete, Jacob Dortmundba utazott, Christianéknak pedig aznap volt a hatéves évfordulójuk, egyedül vágtam neki az útnak. Elegáns módon IC-vel nyomultam Berliből Cottbusba, majd átadtam magam a tömegközlekedés élvezetének. Rögtön leszállás után egy Ludmillát sikerült lefotóznom olyan közelről, amit álmaimban sem mertem gondolni. Eztán a város villamoshálózatát mértem fel szakmai szemmel. Természetesen mikor máskor újítják fel a vágányokat, ha nem pont akkor, mikor ott vagyok. Így a vonalak egy részén busszal oldották meg a közlekedést. A város villamoshálózatát ugyanolyan Tatra villamosok látják el, mint amilyeneket Szeged városa vásárolt használtan Potsdamból. A különbség csupá annyi, hogy ezek a felújításkor kaptak egy alacsonypadlós középrészt. Roppant érdekes és leleményes megoldás(ocska). Épp az egyik körvégállomáson fényképezgettem, amikor hirtelen és teljesen váratlanul megjelent egy nosztalgiavillamos! Rögtön lencsevégre kaptam, és feszülten vártam mi lesz a végkifejlet. Hát megállt. Sőt a vezér is leszállt. Na, nekem se kellett több, irány kérdezősködni. Nagyon készséges volt a vezérúr, elmondta, hogy különmeneten van, de nyugodtan szálljak fel, fényképezzek, stb. Ezek után már mindennel kapcsolatban kifaggattam, ezzel a villamossal, a Tatrákkal sőt az egykori Ikarusokkal kapcsolatban is. A csúcspont az volt, mikor együttes erővel kezdtük fikázni a kombínókat. Kiderült ugyanis, hogy Cottbus is akart vásárolni e csodás villamosokból, de volt eszük, és mikor a többi városban bekövetkeztek a sorozatos váztörések, inkább visszaléptek az üzlettől. Ezek után már magától értetődő volt, hogy elvitt addig a megállóig, ahol a jóléti villamosbérlő-társaságot vette fel. Azt hiszem nem kell tovább részletezzem milyen hangulatban voltam, mikor egy kis nosztalgiavillamosozás után leszálltam! Még mindig féig eufórikus állapotban tértem be a cottbusi vend múzeumba. Ugyanis az NDK útikönyv is említette, hogy a város kétnyelvű. Eleinte arra gondoltam, hogy a mi vendjeink rokonaira lelek itt, de hamar kiderült, hogy a hasonló megnevezésen kívül olyan sok közös nincs közöttük. Az itteni vendek, vagy más néven szorbok már a X. századtól kezdve itt laknak, a nyugati szlávokhoz tartoznak, és így rokanaik a lengyeleknek és a cseheknek, tehát nekem is szimpatikusak. A hatalmas kiállításon mintegy két óra alatt sikerült magam átrágni, nagyon szép anyag, csak a népzenéjükről mond keveset. Mostanában teljesen népzene-hiányom van. A magammal hozott Naplegenda CD-t már rongyosra hallgattam, és már szinte minden lehetőséget megnéztem, hogy hallhat itt az ember egy kis magyar népzenét, neadj’isten magyar néptáncelőadást, de a német kultúra fellegvárában, Berlinben erre nincs lehetősége az embernek. Természetesen otthontartózkodásom alatt semmi érdekeset nem játszanak a Táncszínházban sem... Lehet, hogy az Aranyvándor találkozóra Ani nénit is el kéne hívni, hogy tartson nekünk néptáncórát. Prágában utolsó este úgyis olyan jól ment a táncbemutató a sportpályánJ! Hazafelé természetesen másfelé jöttem, mint odafelé, így még Frankfurtban is jártam. Nem kell megijedni, nem tévedtem el annyira, itt mifelénk is van egy Frankfurt, csak éppen nem am Main, hanem an der Oder. Mikor fél 10 felé hazaértem még mindig nem volt vége a napnak. Ugyanis hivatalos voltam egy évfolyamtársam, Danja bulijába. Így a vasúttól hazasiettem, majd hamarosan indultam is tovább. Nem hiszitek el, de ismét jókor érkeztem, ugyanis a kaja pont kész lett. Nem is tudom honnan van ilyen jó érzékem ehhez... Az egész elég jól sikerült, a végét leszámítva. Ugyanis nem más vetett véget az összejövetelnek, mint a rendőrség. Pedig egyáltalán nem voltunk hangosak, állítólag az egyik lakónak nem tetszett, hogy nem volt kiírva a buli a lépcsőházban. Én egyetlen rendőrt sem láttam, mert végig a konyhában dumáltam. Csak hallottam amit mondanak, de André évfolyamtársam azt mondta, jobb ha maradunk. Állítólag többen voltak a zsaruk, de nem jöttek be a lakásba. Mindenesetre akit láttak, azt elhajtották. Na ilyet is itt kell átélnem. Még dumáltunk egy kicsit, aztán szépen hazaballagott a maradék pár ember is. Vasárnap mostam, főztem, takarítottam, lápászatot olvastam. Mindezek végeztével kora este még a lengyelekhez is kilátogattam. Hétfőn felfedeztem magamnak a könyvtár útvesztőit. Eddig megelégedtem annyival, hogy kikerestem a számítógépes adatbázisból a könyvet, majd megnyugodtam, hogy megvan, és mint aki jól végezte dolgát, szépen odébbálltam. Most azonban tényleg kellett egy könyv, így nem úsztam meg ennyivel. A rendszer lényege, hogy kikeresed a katalógusból a dolgot, majd szépen kikeresed magadnak a leltári szám alapján a könyvet. Itt valami szörnyrendszert alkalmaznak az ETO helyett, így eltartott egy darabig, míg sikerült végre meglelnem a keresett kiadványt. Azóta viszont szívesen járok a könyvtárba, mert számos izgalmas könyvet találtam, az egyetlen bajom velük, hogy németül vannak:)...

Így teljesüljön minden vágyam! Közvetlenül miután az előző írást felraktam a blogra, megnéztem a leveleimet, és mi várt ott? Egy emil Gödöllőről, hogy úgy néz ki lesz még pénz, és aki akar maradhat kint még egy félévet! Csodás! Különben meg egy hét után végre megérkezett a buszjegyet tartalmazó boríték otthonról, így mostmár minden biztos. Szép kis utazás lesz, december 20-án este 20:54-kor indulok Berlin Hauptbahnhofról, 21-én reggel 9:06-ra vagyok Bécsben, ahol lesz időm feleleveníteni a régi szép emlékeket (közös buszozás, metrózás, igaz Nyunyus, Dia?!) Ugyanis csak 17:00-kor indul a pesti busz, és végül-végre 19:55-kor letehetem a lábam a Népliget autóbuszállomás flaszterjére!!!

Az elmúlt hét legfontosabb eseményeiből szemezgetnók ezúttal is. Nagyon büszke vagyok magamra, mert hétfőn és kedden meg tudtam állni, hogy ne menjek sehova, hanem egy kicsit a főiskolai dolgokkal foglalkozzak, így a turizmust leszámítva megvan az összes beadandóm és kiselőadásom témája, le is egyeztettem már a tanárokkal. Ennek örömére persze szerdán húztam be Berlinbe amint vége lett a tanításnak. Szerencsére csak francia volt, mert Zsíroshegyiné (természetvédelem) beteget jelentett, bár állítólag többen látták a főiskolával szemben lévő pralinéüzletben, de azzal nyugtattuk meg magunkat, hogy nyilván pralinébetegségbe esett. Csütörtök reggel hivatalos voltam az egyik évfolyamtársam, Susan születésnapi reggeliző-zsúrjára. Egész jól sikerült, friss péksütemények, torta, banános kenyér… És a legeslegviccesebb, hogy mindez abban a lakásban került megrendezésre, ahol anno Lutschi lakott, s mikor mi itt voltunk mi is itt háltunk. Barbi, a Lutschinak rajzolt báránykád még mindig a konyha falát ékesíti! A jelenlegi lakók nagyon boldogok voltak mikor elmeséltem a történetét, mert már sokat gondolkodtak rajta, hogy honnan származhat. Délután pedig a projektplánung csapattal Berlinben jártunk egy tervezőirodában, melynek a vezetője még korábban felajánlotta segítségét nekünk. Két és fél órán keresztül tárgyaltunk, végül magunk között szólva nem sokkal okosabban távoztunk. Nem baj, nyelvgyakorlásnak nem volt rossz. Pénteken ugyancsak Berlin volt a program, mert titokban MSN-társalgást szerveztünk Rencivel és Vikivel, ugyanis pénteken volt a gólyabál Gödöllőn, és mindenki kint volt, aki már nem lakik a koliban. Mintegy 160 percet sikerült társalogni, de már nagyon jól esett hallani a hangotokat! A körülmények nem voltak éppen ideálisak, ugyanis egy internetkávézóba ültem be, ahol rögtön az első 5 perc után rámszóltak, hogy ha kicsit halkabban tudnám intézni… Szóval innentől kezdve semmi örömujjongás, hahotázás, ordibálás. Azért így is jó volt, bár többször lincshangulat volt körülöttem. A projektplánungos Daniel azóta már felajánlotta, hogy hozzá mehetek, úgyhogy jó volna a többiekkel is összeszervezni valami hasonlót. Miután a gödöllői interurbánt befejeztem, és már négy kés állt ki a hátamból, Zümivel is társalogtunk egy jót. Ezután hazafelé vettem az irányt, és a vonaton már megint megtalált magának egy csapat punk. A főnök egy húszas évei végén járó, rózsaszín hajú roncs volt, aki ülni alig bírt már, olyan részeg volt, aztán két fiatal srác tartozott még a galerihez, Zöldike és Kékike, akik épp lázadó korszakukat élhetik, és nem lehettek idősebbek 18-nál. A csapat éke Csoffadtka volt, egy szintén 18 körüli konszolidált leányzó, aki kilógott a sorból, mert nem volt festett a haja, és nem is volt bepiálva. Aranyosan társalogtak egymással, rikoltoztak és minden megállónál azt hitték, hogy már EW-ban vagyunk. Azért sem ülök el gondoltam, amit azzal háláltak meg, hogy engem is bevontak a beszélgetésbe. Megnyugtattam őket, hogy a vonat csak EW-ig megy, így nem fognak fennmaradni rajta, és én is ott szállok le. Ezzel Zöldike agya elvolt egy darabig, ugyanis három-négy percen keresztül dolgozta fel az információt, majd annyit mondott, hogy jó, de szóljak, ha már ott vagyunk, mert nem akar fennmaradni a vonaton. Ezek után nem bonyolódtam bele, hogy mit jelent az Endstation, miszerint végállomás kifejezés. Különben kellemesen elbeszélgettünk, közös megegyezéssel eldöntötték, hogy biztos eberswaldei vagyok, azért tudom ilyen jól a dolgokat. Búcsúzóul a főnök meghívott, hogy valamelyik nap látogassam meg a munkahelyén, a vasúti felüljáró környékén dolgozik Fedél Nélkül árusként, és a csapat nevében minden jót kívánt, ezt én is viszonoztam, és mondtam, ha arra járok, mindenképpen meglátogatom munka közben. Ezek engem mindig megtalálnak. A múltkor utazok az S-Bahnon, alig vannak páran a kocsiban, felszáll egy gusztusosan ápolatlan csaj rózsaszín szőrzettel a fején, és hová ül le a majdem töküres kocsiban??? Hát persze, hogy közvetlenül velem szembe! Remek. Miután kényelmesen elhelyezkedett: láb fel az ülésre, a hátizsákját hozzáb*szta a lábamhoz, de legalább elnézést kért, elkezdett falatozni. Ínycsiklandó szendvicsét olyan szépen és szolídan ette, hogy én hozzá képest bármelyik királyi családhoz elmehetnék étkezni, de így legalább a vagon túlfelén ülők is hallották, hogy a lányka falatozik, mert olyan iszonyatosan csámcsogott. De önzetlen lelkületű volt a drágám, ugyanis engem is megkínált! Tudjátok, hogy nem vagyok különösebben válogatós, de ez a gasztronómiai élmény nekem is soknak tűnt, így egy „Nájn, dánkesőn”-nel visszautasítottam kedvességét, amin valószínűleg megsértődött szegény pára, mert a következőnél leszállt. Ha már a guszta témáknál tartunk el kell meséljem egy másik élményemet, amikoris közel voltam ahhoz, hogy a buszon előttem ülő fazon nyakába hányjak. Ugyanis az itt teljesen természetes, hogy mindenki nyilvánosan túrja az orrát például a buszon, menet közben az utcán, előadáson a főiskolán stb. De ez az előttem ülő, konszolidált ötvenes fazon elkezdte kaparászni a pörsenéseit a fejbőrén, majd nem hagyta ám veszendőbe menni a talált dolgokat, ugyanis nagy cuppogások közepedte hasznosította. Tíz perc után tényleg ott voltam már, hogy lehányom. Ennyit a német kultúráról. A hétvégét egészen furcsa módon Berlinben töltöttem. Jacob és Daniel ugyanis szombat este tartotta az indiai képek bemutatóját. Minegy 60 embert szándékoztak meghívni az eseményre, amiből végül hál’ Istennek csak 30 lett. Mindenesetre pénteken megkérdeztem tőle, hogy tudatta-e már a házban lakókkal, hogy mire készül. Azt mondta, hogy már kiírta, mire csak annyit tudtam mondani, hogy helyes, akkor tíz perc türelmet már nyertünk a szomszédoktól! Nyolcra volt meghirdetve a kapunyitás, és nem késtem el, mert már hatra ott voltam! Igaz eredetileg 4-re akartam menni, tehát azért hoztam a szokásos szintetJ. Nem különösebben pakoltunk össze, ugyanis a házigazda azt mondta, hogy nem szükséges. Na ja, mondtam neki, még nem voltál Maribulin, Apukám! Aztán fél kilenc felé elkezdett szálingózni a nép, és fél tízre már egész sokan voltunk. Úgy látszik végérvényesen rajtam marad a Donny (kiejtésben majdnem tökéletesen egyezik a magyar Danival)név, ugyanis miután bemutatkoztam egy-egy ismeretlen emberkének, hogy ihj bin Dánijel, mindenki megkérdezte, hogy és honnan ismerem Jacobot, majd mikor Magyarországot emlegettem, akkor mindenkinek leesett, hogy „ááá dú biszt dánn Donny, fíl háb ihj són űber dihj gehőrt!”, Szóval te vagy Donny, már sokat hallottam rólad. Megismertem végre személyesen Katját, Christian barátnőjét is, hát őt is csepp asszonynak nevezné Almási úr. Csak 500 képet válogattak össze a srácok, így mintegy két óra alatt végig is értünk rajtaJ. Rengeteg képet csináltak a helyi tömegközlekedési eszközökről, így roppantul élveztem a vetítést. Christian pedig egy glasgowi vonalhálózati térképpel, amit a múlt heti kiruccanásukkor szerzett, egy traktorkártyával, amit a pincében talált lomtalanításkor és egy üvegcse feketeerdei körtápálinkával lepett meg az este folyamán, amit ott helyben el is fogyasztottunk. A diasó után a bulié lett a főszerep, de nem tartott túl sokáig, mert egy csomóan hamar lelépték. Viszont átjött az egyik szomszéd, de nem azért mert aludni, hanem mert bulizni akart! A végkifejlet persze ismét az lett, hogy Justynával és egy vodkásüveggel talált ránk a pirkadat, miközben a Fijesztamekszikánára (80-as évek német slágere) roptuk. Délben igyekeztünk lelket verni magungba, és kicsit összerámoltuk a lakást, meg kitakarítottunk. Jacob elmondása szerint még nem látta ilyen tisztának a lakást, többször kell tehát bulit szervezni. Mondam neki, hogy ez a koliban is így működött. Az ebédünket az éccaka megismert szomszéd sráccal együtt költöttük el a közeli csájna-buffetben. Justynkával közben az összes karácsony körüli lengyel és magyar szokást tárgyaltuk meg, majd megállapítottuk, hogy érdekes módon igen sok a hasonlóság. Ezek után felkerekedtem, és irány a Fridrichstrasse, ugyanis egy továbbképzéssel, nyelvtanulással és külföldi tanulmányutakkal kapcsolatos kiállítás volt az egykori szovjet kultúra házában, és gondoltam megnézem hátha találok valami hasznosat. Ugyanis mostmár el kell mondjam Nektek, amit gondolom mindannyian sejtetek, meg mondogattam is már az elején: mindenképpen maradni szeretnék a jövő félévre. Ehhez azonban valami ösztöndíjat kell találjak, és a kiállításon kaptam is hasznos infokat a dologgal kapcsolatban. Jacobnak persze tőle megszokott módon volt egy kedves megjegyzése, mikor mondtam, hogy indulok, mert még elnézek a Fridrichstrasséra: „Eszbánfáren, odervász, dú zau!” S-Bahnozgatunk, mi, te disznó! De amikor elmondtam, hogy miért megyek, akkor kisebbfajta örömtácot lejtett, hogy akkor maradok a jövő félévre is. Eddig ugyanis az erre vonatkozó kérdéseket mindig a titokzatos „málsauen”, majd meglátjuk kifejezéssel ütöttem el, minek hatására az útlevelem ellopatását és egyéb, a hazajutást nehezítő eseményeket helyezett kilátásba. Miután a cseh információs pultot is kifosztottam a kiállításon, hazafelé vettem az irányt, de nem ment ám olyan egyszerűen, ugyanis az Amszterdam-Angermünde IC a mozdony meghibásodása miatt 60 percet késett, a Düsseldorf-Stralsund IC forgalmi okból 35 percet, a RegionalExpress pedig megszokásból 20-at. Német pontosság, mi?

Zsuzsanéni kedves, reszkessenek bizony! Eltüntetjük a budapesti Staro-készletet abban a három hétben, amíg otthon leszek! Dafi, nyilván Neked van igazad a típusokkal kapcsolatban, én csak arra emlékszem, hogy volt MIG 23 is, de a TU-134-en kívül semelyikbe se lehetett beülni.

Múlt csütörtökön Projektplanung csapatunk tervezői része helyszinelni indult Althüttendorfba. Egész nap sütött a nap, így mindenki boldog volt, hogy gyakorlatilag kirándulásnak is felfogható a kiruccanás. Persze mire a vonatból kiszálltunk (15 perc) már szakadt az eső, és nagyon csúnya fellegek gyülekeztek felettünk. Igyekeztünk minél többet elintézni, de fél óra után, halál vizesen azt mondtuk, hogy a következő vonattal irány vissza EW-ba! Tehát sikeresnek mondható az egész...

Ázott egerek hazafelé... (Kirsten, Sophie, Daniel)

Estére viszont meghívást kaptam vacsorára Binihez, akiről már ejtettem néhány szót, és aki a Projektplanung csapat kommunikációs osztályának dolgozója. A képen is látható Daniel tolmácsolta a meghívást, majd eligazított, hogyan találok oda este. Igyekeztem mindent megjegyezni, de persze nem sikerült. A házat még megtaláltam, aztán ismételgettem magamban: cvájte étázse, rehjc. Az emeletben biztos voltam, csak az irányban nem, de próba-szerencse alapon becsengettem a jobbra lévő ajtón, amit mindkettőnk legnagyobb meglepetésére egy évfolyamtársam nyitott ki, aki annyira meglepődött, hogy zavarában rögtön beinvitált. Ekkor megkérdeztem, hogy itt lakik-é Bini, mire kiderült, hogy egyel lejjebb. Naja, az emelet biztos... Ígyhát villámlátogatásom véget is ért, és mostmár a helyes ajtónál próbálkoztam. Pont időben érkeztem, a kaja épp elkészült. Kicsit meglepődtem, ugyanis Binin és Danielen kívül senki se volt ott, én meg azt hittem, hogy össznépi zabálás lesz, de így is remekül sült el. Nagyon finomat ettünk, csak éppen a hús hiányzott belőle. Valami dél-amerikai szörnygabona volt kifőzve köret gyanánt, amit Bini állítása szerint iszonyatosan elsózott (szerintem pont ettől lett ehető), a zaft pedig mindenféle fonnyadt zöldségből állt, de rettenetesen jó íze volt! Magam is csodálkoztam, hogy ilyen dolgokat meg lehet enni. Desszertként pudát (Ili mama megnevezése a pudingra) fogyasztottunk. Aztán visszavonultunk Bini szobájába, ugyanis a lakótársait még nem ismeri annyira, mert nemrég költözött be (ez volt a 16.! költözése az elmúlt három és fél évben!). Jó társaságban gyorsan múlik az idő, így mire észbekaptunk már fél 12 volt, így Daniellel nyeregbe pattantunk és hazatekertünk. Pénteken intéztem a jegyeket hazafelé, mivel elmaradt a mocsárológia. Este pedig ír zenei est volt a Studiclubban, ami kifejezetten jót tett már, főként az élő hegedűmuzsika esett jól. Nagyon hangulatos est lett volna, ha az előttem állók nem kezdenek el sajátos módon táncolni, nyilván nem volt nyitva aznap a dizsi. Azért ennek ellenére is jól sikerült, éjjel fél kettőkor még megvitattuk a finn csajokkal, hogy az angoltanárunk pránunsziéjsönje (nem úszod meg, hogy kidugd a nyelved: through) kritikán aluli, majd hazatértem, ugyanis szombaton nyitva tartott az S-Bahn múzeum. Eredeti terv szerint Jacobbal nyitásra mentünk volna, de én 11-kor ébredtem, majd összeszedtem magam, és telefonáltam neki, ezzel sikerült felébresztenem. Szóval a nyitásból nem lett semmi. Mivel még a nagyszüleit is meg kellett aznap látogatnia, lemondta a programot, illetve esti találkozót javasolt. Persze én nem bírtam már magammal és felkerekedtem, hogy egyedül tekintsem meg a kiállítást. Az első igen kellemes meglepetés az eberswaldei pályudvaron ért, amikoris a jól megszokott Stadler RS1 helyett egy zsiruj (kéretik fonetikusan kiolvasni) FLIRT járt be az állomásra. Ez az a vonat, amit a MÁV is megrendelt az 1-es és a 30-as vonalra. Meg kell hagyni nagyon kényelmes, bár ami a nyílegyenes hátamnak kényelmes, az általában iszonyat kényelmetlen mindenki másnak...

STADLER FLIRT

A kalauztól megtudtam, hogy egy társvállalattól kapta az ODEG (Ostdeutsche Eisenbahngesellschaft) kipróbálásra a masinát, és még azt is megsúgta, hogy nagyon jól megy, volt alkalmuk kipróbálni. BeFLIRTöztem hát Berlinbe, és egészen az S-Bahn múzeumig nyomultam tovább. Lehet, hogy nem is olyan nagy baj, hogy egyedül tekintettem meg a kiállítást (csak a történelmi vonalhálózati térképek előtt időztem másfél órát, és ezt Zsaufin és Rolandon kívül kevesen tűrik). Persze másodperceknek éreztem az ott töltött időt, így a csecsebecsék vásárlásával már igencsak sietni kellett, azért így is sikerült beszereznem egy eredeti kulcstartót a 275-133-as kulcsáról. Néhány fotó a múzeumból:

Feliratok az 50-es évekből

Korok-padok-ülések: kreatív belsőtér bemutató

A 480-as vezérállása

Bizony, nem véletlenül ismerős mindenkinek:) a felső embléma, ugyanis a mi HÉV járműveink is ebben a gyárban készültek

És ha már otthonról esett szó: FOK-GYEM jegyautomata Kelet-Berlinből

Azt hiszem méltó helye van itt a jelenleg közlekedő típusok ismertetésének, nem kell megijedni, csak három van, és a részletes műszaki adatoktól ezúttal eltekintek. Szóval jelenleg (időrendi sorrendben) a következő típusok közlekednek: 485; 480 és 481. Tőlem rendre a következő neveket kapták: Szöglet, Kübik (mint a centiméter) és Lebeny, tán nem kell magyarázni miért. Különben tiszteséges és hivatalos becenévvel is rendelkeznek: Cola-Dose, Toaster (kettő ugyanis a fűtés hibája miatt teljesen kiégett a nyolcvanas évek végén) és Tauchbrille (búvárszemüveg). Nekem persze a leghibásabb szörnyszéria a 480 tetszik a legjobban, és nagyon helyes hangja van, amikor indul.

485, Szöglet, Cola-Dose

480, Kübik, Toaster

Kübik az Ostkreuznál, hát nem édes? Photo: D. Dezseny:)

481, Lebeny, Tauchbrille

Mikor a múzeum bezárt pont felhívott Jacob, hogy menjünk moziba. Remek, gondoltam, inkább vettem volna még öt képeslapot a mozi árából, de mivel kb. két éve nem jártam filmszínházban rábólintottam. Még volt némi időm a találkozóig, így villamosozással töltöttem az időt, majd ismét csörgött a telefon, hogy szintén göndörhajú barátom hamarabb ér haza, mint gondolta, és találkozzunk nála. Pont jó helyen jártam, mert csak fel kellett pattanom az U5-re, és ez egész a Frankfurter Torig repített. Így kicsit hamar értem oda, gondoltam, veszek pár sört és elindultam valami alkalmas helyet keresni. Az utcán pedig kivel futottam össze, mint Justynával, Jacob lakótársával, aki barátnőjével Anjával épp haza tartott, csak még be akartak térni valahova sört venni, így együtt vettük meg a muníciót. Mint a legrosszabb amerikai szappanoperában, Jacobbal a ház ajtajában futottunk össze, aki hogy-hogynem néhány sört cipelt a kezében... No comment. Felérve a lakásba még volt kis időnk, így megkezdtük az aranyszínű nedű fogyasztását (Enn, ne a golden showerre gondolj!). A lányok a Borat-ra foglaltak jegyet, amiről utóbb kiderült, hogy nagy baklövés volt, mindegy legalább telezabáltuk magunkat cukrozott pattogatott kukoricával a film alatt. A mozi végeztével kiderült, hogy én még nem ettem Berliner Currywurstot, így feltétlenül el kellett menjünk a Fridrichstrasséra, hogy megkóstolhassam. Tényleg nagyon finom, de semmiben sem különbözik a mi sültkolbászunktól. A finom falatokat élesztő ízű trágyasörrel kísértük le. Ezek után hazafelé vettük az irányt, , mivel péntek volt az S-Bahn és az U5 is "durch" közlekedik, vagyis egész éjjel, így kényelmesen visszabumliztunk a főhadiszállásra. Ezek után felpörögtek az események, a már ismert cajgon jobbnál jobb zenék szórakoztattak bennünket, táncoltunk polkát, csárdást, tangót, mindent. Anja megfázásra panaszkodott, mire belé diktáltunk egy vodkát (ha már pálinka nincs), és Jacob megvizsgálta a torkát, mire Anja közölte, hogy inkább nyugovóra tér.

"Zág mál áááááááááááááááááááááááááááááááááááá!"

Így hármasban folytattuk tovább, de kisvártatva Jacobot is elvesztettük, és egyszer csak arra eszméltünk Justynával, hogy a konyhában ülünk már pár órája, be nem áll a szánk, üres a vodkás meg a zsubruvkásüveg és világosodik, ugyanis fél hétre járt már az idő. Tiszta Fülesd és vándor hangulatom volt: jó társaság, nagy dumálások, némi innivaló és máris világos van! Gyorsan nyugovóra tértünk, majd mikor fél 12-kor felébredtem, a lányok már talpon voltak, sőt a reggeli is elkészült, tisztára, mint mikor Zsófi buli után tejbegrízzel próbál magamhoz téríteni! Ébredező pajtásomnak csak annyit tudtam mondani (pontosabban kissé rekedtes hangon károgni) bátorításként, hogy "fijesztá, fijesztá mekszikáná", ahogy azt a híres német sláger is mondja. Kb. olyan hatással volt rá, mint amikor engem kelteget a Roland a "Kotikakicsikotiébredjkotika..." szöveggel giccsesen bájos hangon, a hatás: felkelek, csak azonnal hagyd abba! A reggelin elég sokáig nyámmogtunk, de utána új erőre kapva a lányok sétálni indultak, mi pedig legugrottunk a közértbe egy kis pilzeniért, ilyenkor ugyanis fontos a minőség... Miután visszaszédelegtünk a lakásba, elérkezett az a pillanat, amire a szegi kirándulás óta várok: megnéztem a Blájent németül! Nagyon komoly, elég jók a szinkronhangok, de a poénok teljes kiélvezéséhez, akárcsak a magyar verziót, még jópárszor meg kell nézni. Fikusz Kukisz mindenesetle Schwanzus Longus névle hallgat, de a felesége nevét nem sikelült elsőle megjegyeznem. Este hat felé összeszedtem magam, és nekivágtam a hazafelé vezető útnak, amibe egy kis utazgatás is belefért még, így tízre keveredtem haza.

A rendkívül aktív hétvége miatt hétfőn összes szabadidőmben angolt és franciát nézegettem, ja meg az NDK-útikönyv "Az NDK fővárosa Berlin" című fejezetet olvasgattam, bizony jópár helyre el kéne még nézni. Különben egy kicsit kezdem megszeretni ezt a várost, már egy csomó rejtett elővárosát láttam, amelyek kifejezetten szépek, parkosak, sőt erdősek. Ha a szemlélő nem a "legfontosabb látnivalókra" kíváncsi, hanem nyitott szemmel utazgat, akkor sokkal kedvesebb oldalát is megmutatja az "NDK fővárosa"!

Jó hírrel szolgálhatok, sikerült végre megvásárolnom a vonatjegyet haza. Illetve egyelőre csak Bécsig, de ha minden igaz, holnap már Budapestig meglesz az egész. Ezek szerint december 21-én este érkezem, és egészen január 9-ig maradok. Már nagyon várom, hogy újra találkozhassunk, Életeim!

Hajrá Amanda, éljen a TDK! Zsaufi, meddig gyengélkedtél a Martini-leves után:)? Tintás Bárnsz, megpróbálom kicselezni valahogy az áhított vinylt. Ó-pille, megyünk mi még Egerszalókra! Vikikém a Herr DJ sajnos elfoglalt szilveszterkor. Éljen, Topi a blogon, b*zd meg!

Múlt héten hétfőn felkerekedett a nemzetközi csapat, ugyanis a cserediákok meghódították Rügen szigetét. Őszintén szólva féltem egy cseppet a dologtól, mert ilyen alkalmakkor az angol a hivatalos nyelv, és tudjátok, hogy ez nem épp a kedvencem. A csapatot több benszülött német is erősítette, így Anne-Katherine, aki az igazi tenyeres-talpas német tehenészlány regionális megtestesítője, de nagyon aranyos, csupán távcső kellett nekem is, hogy a szemébe tudjak nézni. Jelen volt még a német delegációból Jonathan, aki kb. olyan hangszínen beszél, mint én tízévesen, mikor a Márványival meg a Petrusszal fejhangon rikoltoztunk… A vonatutat Stralsundig maffiázással töltöttük, ami gyakorlatilag az itthoni gyilkosnak felel meg. Olyan vádakat állítottam fel angolul, hogy csak na! Persze magam megvédeni sosem sikerült. Stralsundban volt fél óránk átszállni, így gyors városnézésre indultunk, sőt még a pályaudvar felhozatalát is le tudtam fotózni.

Stralsund vasútállomás

A RegionalExpress3 (Elsterwerda-Stralsund) emeletes vezérlőkocsija

Stralsund belvárosa

Aztán Bergenig vonatoztunk, ahol kis tétovázás után sikerült kiderítenünk merre van a buszpályaudvar. Nekem persze volt egy megérzésem, de inkább halgattam, aztán meg kiderült, hogy jó irányba indultam volna. Természetesen a buszállomány is megörökítésre került.

Kis csapatunk a bergeni buszállomáson

Solaris és Neoplan

Csoportkép imbolygó hajóval, Monirul minden fényképen fogja valakinek a kezét, itt épp az enyémet

Innen busszal nyomultunk tovább, majd hajóra váltottunk, és bevettük Vilm (ejtsd: film)szigetét, ahol jelenleg világszintű természetvédelmi konferenciákat tartanak, a sziget biodiverzitása ugyanis állítólag egyedülálló, bár ebből így ősszel vajmi kevés látszik. Különben a DDR-időkben maga Honecker pihente itt ki a nép vezetésének fáradalmait.

Vilm, biodiverzitás, Ostsee

Miután körbejártuk a szigetet visszatértünk Putbusba, és helyi specialitásként füstölthalas szendvicset fogyasztottunk, ami kifejezetten jó volt. Aztán a városkában tettünk egy kört, majd sikerült beülnünk a város legdrágább kávézójába, ahol 4 ajróért meg is melegíthettem magam egy tejeskávéval. Annyira jól éreztük magunkat az ekszkluzív környezetben, hogy a vonatot már csak futva értük el, egyeseket úgy kellett ösztönözni, hogy ugyan fussanak mán! Aztán végül sikerült, így Stralsundban volt másfél óránk, amit ezúttal nem városnézésre, hanem sörözésre fordítottunk. A Stralsunder messze nem a világ legjobb söre… Persze ismét futni köllött a vonathoz, de akik időben elindultak meg egy rekesz sört is szereztek valahonnan, így miután a sereghajtók tüdejüket kiköpve beestek a vonat ajtaján az utolsó utáni pillanatban, rögtön egy sörrel orvosolhatták a fellépő problémákat.

Maffiázás hazafelé, állnak: Nico és Andy

Monirul K.O., Walter az elegancia bajnoka (ld. Zoo), én meg még nem ittam eleget

Mire elértük Eberswalde Hauptbahnhofot (2,5 óra), a társaság már elég szépen nézett ki, de voltak akiknek ez sem volt elég, és Berlinben folytatták a már megkezdetteket. A nagyja azért leszállt Vadkanerdejében, és hazafele igyekezett. Én Nicot, a román lányzót szállítottam haza a csomagtartómon, gyakorlatilag felnin közlekedve, ugyanis Ezüst Nyíl kerekei igencsak leengedtek az elmúlt egy hónapban. Hazaérve nem kellett sokáig küzdenem az elalvással.
A keddi Reformationstagot, ami Brandenburgban ünnepnap, alvással és házimunkával ünnepeltem, meg Projektplanunggal, ja és szokatlan módon bementem Berlinbe egy kicsit utazgatni, meg fotózni. A Törökvész Úti Általános Iskola gondnok házaspárjának munkájával még a németek is elégedettek, és ezért utcát is elneveztek róluk!

Berlin, Halbauer házaspár utca

Gondoltátok volna, hogy Berlinnek ilyen szép részei is vannak?

Szerdán Jacobbal megtekintettük a Finowfurtban lévő Erlebnis-Flugzeugmuseumot. Rengeteg vadászrepülő meg harckocsik, meg TU 134, nem tudom mennyit csuklottál aznap Dafi, de én szolgáltattam okot erre bőven. A többi képet küldöm emilben. A kiállítás legérdekesebb részét a Zil és Ural teherautók előtt egy vénséges-vén Kässbohrer-Setra 100-as csuklósbusz testesítette meg, mellyel még messzemenő terveim vannak… Kiderült ugyanis, hogy a tulaj lánya szintén a Főiskolán tanul, ráadásul ugyanazt, mint mi, csak fiatalabb nálunk, Jacob ismeri is. A fazon elmondta, hogy szívesen venné, ha segítenék neki magyar kapcsolatokat szerezni alkatrészutánpótlás és egyéb együttműködések témájában. Természetesen igyekszem segíteni, úgyhogy reszkess Setra!!! Sajnos nem tudtuk a teljes gyűjteményt megszemlélni, mert besötétedett, de visszatérünk!

Jákob und ájn MIG drájundcváncig

Szetűn keszkösze?

TU 134 kokpit

Bekanyarodok még veled az én utcámba!

Hazafelé Jacob vezette a Trabit, ami felidézte benne a tavaszi élményeket, mikor Gödöllőn voltak, és pillanatok alatt belerázódott. Betértünk a Normába, hogy némi sört vásároljunk estére, bár nem tudtuk, hogy csak műanyagpalackos szörnysört árulnak-é, ahogy az áldiban, meg a lidliben, de belépve az épületbe mindkettőnk szemét az akciós Pilsner Urquell ejtette rabul, mely 59 centért kellette magát. Vettünk is volna belőle egy rekeszt, ha a pénztárnál nem vesszük észre a szintén cseh Lobkowicz sört 0,22-ért. Na, azért zsákbamacskát nem veszünk, így kipróbálásra vettünk egyet, melyet még a pénztárnál benyakaltunk, s miután egybehangzó véleményünk volt, hogy kimondottan finom, a Prazdroj helyett egy rekesz Lobkowicz mellett tettük le voksunkat. A pénztárosnő kissé furcsán nézett ránk, de kihúztam a helyzet méregfogát, és azt mondtam neki, hogy megfelelt a vizsgán. Otthon csaptunk egy káfé und kúchent (Mama úgy mondaná, hogy fekete és süte), majd az uszoda felé vettük az irányt. Sajnos Lapátné-nap volt, ugyanis egyetlen sáv volt szabad közönségúszásra, melyet az említett korosodó társadalmi réteg tett magáévá. Kénytelenek voltunk egy jó órát ücsörögni a dzsakudziban, ahol a poénjaink kísértetiesen hasonlítottak a vándoros bugyballó-poénokra, s persze a gázok témáját dolgozták fel… Aztán bemerészkedtünk az úszómedencébe, ahonnan tíz perc alatt kiüldöztük a még jelenévő Zellernét és Felsálnét. Hazaérve a bekészített lángostészta is feljött jó-rosszul, úgyhogy meg is semmisítettük rövid úton, ebben persze a lakótársaim is segítettek. Igazi Balaton-estet sikerült összehoznunk: fürdőzés, lángos, sör. Azért élőben persze sokkal jobb! Ezek után kissé kótyagosan hajtottuk álomra fejünket, reggel pedig nehezen keltünk… Angolon mikor máskor kellett volna beszámolni tudásunkról, ha nem ez alkalommal, de szerencsére a padszomszéd javította, szerintem mindenki legnagyob örömére. A tanár folyamatosan a magyarokkal poénkodik, az összes példamondatban szerepel a paprika, a gulyás, vagy a Trabant szó. Azért engem sem kell félteni! Elég vicces, mikor angolul igyekszem visszavágni, egy-egy szót persze németül beillesztve a mondatba, tudod Nyunyus, or számszing lájk disz! Délután Projektplánung tanácskozást tartottunk, majd ismét megtettem a kedvenc EW-Strausberg-Erkner-Berlin-EW körutamat. Tökéletesek a csatlakozások, így három óra szükséges az egészhez. Hab a tortán, hogy Berlin-Hbf állomáson az eberswaldei vonat előtt áll meg az EC174 (Budapest Keleti-Hamburg Altona), így mindig élvezkedem a hangosbemondót hallgatava: „Májne dámen und herren ám glájsz fünf fért ject ájn ajrosziti ájnhundert fírundzibcijh fon BÚDÁPESZT KÉLÉTI PÁJÁUDVÁR náh Hámburjh Áltóná, bitte forzijht báj der ájnfárt desz cúgesz!” Hát nem gyönyörű?! Ja, és persze csak magyar kocsik vannak a vonatba sorozva!
Pénteken a változatosság kedvéért ismét Projektplanungot ültünk, majd egy három és fél órás előadás következett Dorfentwicklug (falufejlesztés) tárgyból. Az első részét Herr Peters tartotta, és kiderült, hogy a faluformák témát nem tudom megunni. Nagyon jó volt, alig voltunk tizen, és teljesen családias volt a hangulat, inkább beszélgetés volt, mint előadás. Aztán egy idősebb jogász úr vette át a szót, ez már kevésbé volt magávalragadó, de azért nem volt rossz, sőt a végén a névjegyét is megszereztem, ezzel megtettem az első lépéseket a diplomám felé:). Egyik Projektplaner társam, Sani megpróbált beinvitálni Berlinbe este, de mivel a telefonban csak minden második szavát értettem és hulla fáradt voltam visszautasítottam az ajánlatot. Annyit kell tudni a lányról, hogy pontosan ugyanúgy beszél, mint a Narancs, Tetves és Dugóban a Retekegér! De egy az egyben! Az elmúlt egy hónap elég volt ahhoz, hogy legyőzzem az örökös és kínző röhögőgörcsöt amikor megszólal. Ez olyan szörnyű, vannak emberek, akik annyira viccesen beszélnek, hogy az ember nagyon nehezen bírja visszatartani az elemi erejű kacagást, ami persze nem a beszélő személyére vonatkozik, hanem előadásmódjára, Kingi tudnánk mondani példáT, igaz???
A hétvégén a változatosság kedvéért Lutschiéknál voltam, bár előtte szombat reggel kiszaldtam Lengyelországba, a finn lányokat vezettem fel a határig, akik Agnieszkával és Nicoval kiegészülve shoppingolni mentek, kérdezték nem tartok-é velük, de mondtam, hogy ezt jobb, ha magukban végzik a hölgyek… Bár egy kesztyűt én is vettem, igaz Monirulnak, aki szegény életében nem élt még át ilyen hideget (egyszer már volt mínusz 2 is!), ugyanis Bangladeshben lényegesen melegebb az idő. Hazafelé úgy megcsúsztam a Trabival, hogy már komolyan kellett vegyem a fék felől érkező, eddig semmisnek vélt hangokat. Úgy gondoltam, Lutschiékat meglepem egy rakott krumplival, bár tisztában vagyok képességeimmel, de gondoltam bátraké a szerencse! És bizony! Kimondottan jól sikerült. Mikor kiértem a szokásos tömeg fogadott: szomszédok, Stephen és ezúttal a tesója Tops is, aki Topi német helytartója, mindjárt kifejtem miért. A szomszédban lakó egyik srác hentesnek tanul, és a héten levágott birkából áthozott vagy ötven saslikot, meg csináltunk salátát, és még a rakott krumpli is ott volt, úgyhogy igazi magyar módra úgy bezabáltunk, hogy még a Kopper is szégyenlette volna magát! Emlegettük is eleget a hazai töltöttkáposztákat eleget (Barbi, Csöpi, a fülesdit még nem ismerik, de mi késik nem múlik). A szomszéd srácoknak annyira ízlett a rakott krumpli, hogy másnap hálájuk jeléül megcsinálták a féket a Kicsikocsin (nekik is van kettő). Az estét persze ismét Stephennel húztuk a legtovább, de most kiegészültünk Topsszal. Természetesen ismét előkerült a jófajta akciós lidlivodka, de mivel annyit zabáltunk előtte, esélye sem volt megmozgatni gyomrunkat. A testvérpár balatoni élményeivel szórakoztatott, ugyanis a nagyszülőkkel jópár nyarat töltöttek „Bádátschonyörsch”-ön. Persze nyelvtudásukat is előásták, kicsit kellett nekik segíteni, de hamar visszajöttek a régóta ismert kifejezések, mint „kößönöm, dessék, zölddschég-djümöltsch”, meg persze újakat is tanultak az est folyamán, mint rakottkrumpli, vagy Topi kedvenc kifejezése a b*zd meg. Szóval Tops: ugyebár a neve is hasonló, de a b*zdmeg annyira tetszett neki, hogy percenként elismételte, és minden kérdésre így válaszolt, én meg fetrengtem a röhögéstől. Tehát Topi, ha szabadságra mennél, és nincs aki helyettesítsen megvan a hivatalos helyettes!

Srácok a szomszédból: Matthias, Christian, Stefan, valamint Lutschi, Omar, Tops és Stephen

Másnap Lutschival bevittük a testéreket az állomásra, majd a Főiskola felé vettük az irányt, és az egész délutánt ott töltöttük. Kiszótáraztam az összes előadást, megírtam az angolleckét és utánanéztem pár dolognak a neten, szóval nagyon szorgalmas voltam! Mire visszaértünk a tanyára már a Trabi is kész volt, és mivel Lutschi utalt arra, hogy szívesen kettesben maradna Omarral (persze nem olyan profeszionális módon, mint ahogy Zsófi tudatta Nyunyussal Erlangenben, mikor ott voltam, miszerint: mostmár nyugodtan eltakarodhattok), átugrottam a szomszédba, megköszöntem az elsősegélyt és hazahajtottam. Hétfőn a könyvtárban kezdtem, mert olyan rettenetesen szorgalmas vagyokJ! Aztán az órák végeztével ismét körutaztam, majd este elmentem tollasozni, ugyanis itt viszonylag szevezett körülmények között lehet űzni ezt a sportot. Agával és a finn csajokkal mentünk, mindenkit felkészítettem, hogy én csak egynyári tollasozó vagyok, de megnyugtattak, hogy ők is. Hát igen, van különbség a profi és az egynyári játék között. Mindenesetre másfél óra pötyögés után meghívtak egy négyest játszani a szomszédos pályán ütögetők. A szabályok felfogása nem ment zökkenőmentesen, de legalább volt min röhögni. Sőt, az egyik játékostársam megkérdezte, hogy svájci vagyok-é, mert olyan erős r-ekkel beszélek. Elkerekedtek szemei, mikor kiderült, hogy Svájctól mintegy 1300 km-re keletre élek. Mindenesetre kiderült, hogy svicerdücsöt beszélek, pedig épp most próbálkozom leszokni az erős rókabetűkről, csakhát nem megy olyan az könnyen faluhelyen…