Kedves legkitartóbb Barátaim, akik még mindig próbálkoztok látogatni a blogot, Nektek ajánlom a legújabb bejegyzést! Hétfőn kitört a szünet!!! Három hét óne súle! Más: végre megszereztem egy pár régebbi fotót, ezekkel kezdenék.

Még valamikor novemberben, a Jacob-féle indiai diaest: Jacob és Christian

Polak, węgier dwa bratanky: lengyel-magyar nyelvlecke I.

Lengyel-magyar nyelvlecke II.

Justynka, Christian és én, a "Kinek van több foga" verseny győztesei

Daniel, aki szintén megjárta Indiát, mellesleg a Projektplanung csapat oszlopos tagja

Mink

Lász unsz noh ájn pálinka trinken, Álta! ~ Igyunk még egy pálinkát, Christian!

Végül nem csak "még egyet" ittunk

És most valami egészen más: Buli a Studiclubban, Eberswaldéban a lengyel cserediákokkal: Aga és Monika

Paulina (Chile), Aga (PL), Monika (PL), Dunc (H)
(Nyuny, még nem kérdeztem meg Páulínát, hogy ismeri-é Donnapijedádot, vagy Páncsítót, de ami késik nem múlik!)

Ennyit a régebbi felvételekről, és most következzék a szokásos beszámoló. Azt hiszem túltettem már magam azon, ami Luluval történt, és ebben nem kis szerepük van az ittenieknek, mert nagyon tapintatosan, de mindig igyekezték elterelni valamivel a figyelmemet. A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy pont a rákövetkező héten rakta ki a barátnőjét a nagyobbik Christian (nem az, aki a fenti képeken szerepelt), helyesebben szólva rakta ki saját magát, ugyanis a csaj maradt a lakásban, nála maradt a kocsi stb. Hát igen, Chrstian. Mindenesetre, amíg nem tudott beköltözni az új szobájába nálam húzta meg magát. Végre nem egyedül voltam a szobámban, nagyon örültem neki. Tisztára tábor/koli/kirándulás hangulatom volt, ugyanis az elalvás most sem ment oly könnyen, mert mindig jött valami újabb gondolat, amit még feltétlenül meg kellett tárgyaljunk az éccaka közepén, legyen az valami életigazság, vagy éppen a würden segédige nyelvtanilag helyes használata. Meg meló is volt bőven. Vizsgák, beadandók, búcsúzások. A vizsgák zajlottak le a leggyorsabban, de mivel kijavításuk nem ilyen sebességgel történik, ezért eredményeket még nem tudok. A Projekplanung beadandó rám eső részét csodával határos módon időben, mi több három nappal határidő előtt megírtam és el is küldtem az illetékeseknek. Így viszont maradt időm a többieknek segíteni, ami két Binivel és Daniellel átvirrasztott éjszakát jelent. Persze közben igyekeztünk kellemessé tenni a körülményeket, így egy-két rumos tea mellé néhány sör is lecsúszott, az észkerekeket olajozandó. Legbüszkébbek a hajnal felé megírt köszönetnyilvánításra vagyunk, ugyanis sikerült néhány személyeskedő, cseppet szatirikus mondatot is belecsempésznünk. Éppen ezért a tíz ember által külön-külön elkészített részek összehangolásáért, és az egész dokumentum szerkesztéséért felelős kisebbik Christiannak (aki a fenti képeken szerepel) a következő, a Kis Füles hasábjaira illő pirosbetűs felirattal küldtük el a dokumentumot: A szövegben elbújt néhány rakoncátlan mondat, megtalálod őket? Megtalálta, és elmondása szerint igen jól szórakozott rajtuk. A rákövetkező éccakát a GIS mámorában töltöttem, mivel pénteken elő kellett adni a fórgéenszvájzét. Az éjszakázásokra a vasárnap tette fel a koronát, ugyanis itt már igazi önmagamat adva a legeslegutolsó pillanatban, vasárnap este kezdtem neki a Tourismus beadandónak. Ennek eredménye, hogy pont készen lettem a hétfő 10 órás leadásra, persze óne alvás. Így a szünet első napját aranyosan átaludtam. Nade mindezek közben azért bulizásra is maradt idő. Több ízben jártam berlini pajtásaimnál, hol bulizni, hol csak cseverészni, hol diszkótáncot tanulni egy, a hatvanas évekből származó finn videó alapján, ahol természetesen mi más lehetne az aláfestőzene, mint Dschingiss Khantól a Moskau. Jacobbal egy teljes délutánt szenteltünk a lépések kifogástalan elsajátításáért. A videót mindenkinek ajánlom figyelmébe, naggyon komoly. A youtube-on a finnish disco keresőszó beírása után bárki megtekintheti.

Két diszkótánc-őstehetség

Justynával (Jacob lakótársával) mindemellett megalapítottuk a Rex Gildo fan clubot, aki nem más, mint a német Aradszky, egy hamisítatlan szörny.

Ez már szirtaki a javából Rex Gildo Der letzte Syrtaki című számára

Justynkával különben is sok időt töltöttünk együtt Berlint járva, Jacobékkal bulizva, a lengyel-német kézilabdadöntőt nézve, s természetesen mindig a lengyel-magyar barátságot ápolva. A legszomorúbb, hogy egy hete végleg lejárt az ösztöndíja, így haza kellett mennie. Úgy gondoltuk, hogy hármasban Jacobbal elmegyünk és bulizunk egy utolsót, de bizony senki nem volt bulizós hangulatban, így inkább beültünk egy kocsmába, ahol lengyel sört mérnek, és azt tervezgettük, hogyan megyünk ki Wrocławba Justynkát meglátogatni, illetve ő mikor jön vissza Berlinbe látogatóba. Igazi táborélményt tartottunk, ugyanis hazatérve a lakásba még annyi mindent meg kellett beszélni, hogy egyszercsak arra eszméltünk, hogy már világos van. Egy cseppet aludtunk, majd Berlinnek, az NDK fővárosának leghíresebb (legalábbis a ’79-es útikönyv szerint) sugárútjain a Karl-Marx-Allee-n (ma is így hívják) és a Leninallee-n (ma Frankfurter Allee) tartottunk egy legeslegutolsó városnézést. Aztán jött a búcsú, hát nem volt könnyű…

A Fernsehturm árnyékában

Nyunyus, hogy tetszik a beállítás? Ez a kép az "Á, nem vagyunk turisták" sorozat része

Justynka az egykori "Moszkva vendéglátóipari kombinát" épülete előtt a Karl-Marx-Allee-n

A Rex Gildo fanclub elnöksége
Az utolsó közös kép (egyelőre)

A múlt pénteken rendezte meg a kisebbik Christian születésnapi pókerpartiját. Érkezésemkor azt a kérdést szegezte nekem, hogy „Ugye éhes vagy? Itt mindenki telezabálva érkezett, én meg egy csomó mindent csináltam!” A válasz, mely teljes megelégedéssel töltötte el így szólt: „Ööö, most ettem meg két akciós szendvicset a töröknél, de azért tudok enni!” Ezek után a pókerparti igen jó hangulatban telt el, bár viszonylag hamar kiestem, ami valószínű a játéknál a konyha iránt tanúsított hevesebb érdeklődésemnek volt köszönhető.

A nyeremények asztala

Terülj, terülj asztalkám

Előkészületek: Katja, Silke, Basti (Christian öccse), Milena és Dunc

A berlini maffia pókerasztala: Silke mosolyog, az én üres helyem, Daniel, egy szörnynevű török lányka, háttal: Basti és Uta

Végül ki más nyerhetett volna, mint Jacob, aki ezt megünneplendő szorgosan ürítgette poharát, minek eredménye az lett, hogy taxival tettük meg az igen megerőltető Berlin Kreuzberg-Berlin Fridrichshain távot, mely gyalogosan 20 perc, így viszont 3 perc alatt otthon voltunk. A lakásba belépve nekem rögtön Hrabal Jarmilkájának utolsó mondata jutott az eszembe, kicsit átformálva: Belépek az ebédlőbe… de Justynka már nincs itt… Pár óra alvás után az eberswaldei cserediákokkal szervezett berlini kultúrnap várt. A program: Olympastadion, Altes Museum, Alte Nationalgalerie, Dalí Austellung volt.

Aga (PL), William (ENG/Chile), Monika (PL) und ich

Kedves Szakirányosok, a képen két "kedves" ismerőst is felfedezhettek

Este egy közöset kajáltunk az Alexon, majd ők mentek tovább bulizni, én viszont már nem bírtam szusszal, így szégyenszemre visszatértem Vadkanerdejébe. Vasárnap azért még találkoztunk, ugyanis a három lengyel lány közül kettő tegnapelőtt visszatért Lengyelországba, mert sajnos az ő ösztöndíjuk is lejárt. Tartottunk hát egy búcsú ozsonnát az egyik kávézóban a főiskola közelében. Őszintén szólva sajnálom, hogy nem töltöttem velük több időt, míg itt voltak, mert a találkozókra nem mindig mentem el. A következő félévben másképp fogom csinálni. Mindenesetre már egy egész lengyel körútnyi meghívást kaptam: Wrocław, Koszalin, Warszawa, Mazuri-tavak... Mennyire igaz, hogy „Polak, węgier dwa bratanky”!!!

Lulu kutya péntek este mindörökre elaludt.

Na, a nehezén tán túlvagyok. A két legnehezebb már mögöttem van. Bár egyiknek sem tudom még az eredményét, mivel mindkettő írásbeli volt. Egészen jól sikerült beosztani az időmet, bár így is sikerült kétszer éjszakázni, de mi az az otthoni átvirrasztott vizsgaidőszakhoz képest, ahogy Zsófi mondaná: már csak egyet kell aludni a vizsaidőszak végéig, bár még három hét van addigJ! Szóval kikapcsolódni is volt időm, ezt pedig egy Christian által szervezett póker esten tettem meg. Kicsit más szabályok szerint játszák itt, mint ahogy mi anno a táborokban játszottuk, még valamikor alsós korunkban. Szerencsére nem én voltam az egyetlen zöldfülü, többen éltünk a Christian által készített összefoglaló lapocskák adta lehetőségekkel, melyeken az értékes kártyakombinációk voltak felsorolva. Díjak is voltak ám az első három helyezetnek, mégpedig egy naptár (valószínű az elfekvő karácsonyi ajándékok egyike:), egy üveg pezsgő, a fődíjat pedig egy kétliteres sör testesítette meg. Minden ravaszságomat latbavetve sem sikerült azonban a sört megszerezni, mert a negyedik helyen kiestem, de addig hősiesen, és póker arccal játszottam, legalábbis asszem. A fődíjat egy saját bevallása szerint szintén kezdő (bár vérprofi taktikával játszó) leányzó, Uta vitte haza, aki a hidegvér hidegvérével játszva, hülyének tetetve magát szedte el a nagy pókerbubusok zsetonjait. A finálé mintegy másfél órán át tartott, közben ketten idegösszeroppanást, négyen pedig szívinfarktust kaptak, köszönhetően a nyertesasszony már említett taktikájának. Mikor nagy nehezen véget ért, és mindenki igyekezett életet lehellni magába, még pont volt annyi idő az utolsó vonat indulásáig, hogy elcsípjük, így Daniellel útra keltünk, és egy - mattrészeg ifilyányok sóműsorával tarkított - S-Bahnozást követően időben érkeztünk a Hauptbahnhofra. Nem így tett a RegionalExpress, ugyanis egy negyven perccel később tette csak tiszteletét, mint ahogy illett volna neki. Ráadásul Bernautól Eberswaldéig vonatpótlást végeztek a pálya felújítása miatt, így ez is rátett még egy lapáttal. Mikor nagy nehezen megérkeztünk Bernauba, a pótlóbusznak híre-hamva se volt. Kiderült, hogy aranyosan elment amikor a vonatnak menetrend szerint meg kellett volna érkeznie, hát nem kedvesek? Ott áltunk mintegy tizenöten az állomás előtt, és nem akartunk hinni a szemünknek. A kalauzok lázas telefonálásba kezdtek, minek hatására jó húsz perc múlva megjelent két taxi, így végül urasan a Die Bahn számlájára taxival érkeztünk Ew-ba. Hajnali fél négykor már az ágyamban is voltam. A Berlin Kreuzberg-Ew úthoz tehát az eredeti másfél óra helyett csupán három és fél órára volt szükség. Itt minden olyan flottul megy! Mondanom sem kell, hogy másnap nem sikerült kilenckor kezdeni a tanulást… Kimondottan kapóra jött, hogy Jacob felhívott, hogy el tudnánk-e tolni a vasárnapra tervezett lengyel vacsorát keddre. Kapva kaptam az alkalmon, így volt időm tanulni vasárnap este is. Hétfőn aztán számot kellett adnom lápászat tudásomról. Élőszóban, szemtől szemben a vizsgáztatókkal. Még a pókerpartin megkérdeztem a srácokat, hogy itt is öltönyben szokás-é megjelenni a szóbeli vizsgákon, mire csak röhögtek egyet, és azt mondták, hogy itt abban megy az ember amiben akar. Hát, gondoltam, hamár mocsárológia, akkor stílszerűen fürdőnadrág-búvárszemüveg összeállításban teszem tiszteletem, később azonban mégis elvetettem ezt a lehetőséget. Mindenesetre a vizsga igen jól sikerült, bár két szó nem jutott eszembe németül, de körülírtam őket, így édesdeden elcseverésztünk a lápok lelkivilágáról, meg az ozmózisról, illetve a lecsapolás - egy mocsarász számara - lesújtóan tragikus hatásairól. Meg kell mondjam, kifejezetten élveztem és egyáltalán nem izgultam. A tanárnő is élvezhette, mert másnap az eredménylistán a beíratkozási számom (vö. Neptun-kód) mellett az 1,0 szerepelt, ami itt a lehető legjobb. Mikor ezt kis pajtásaim megtudták, Jacob egyszerűen seggberúgott, Christian kijelentette, hogy stréber vagyok, Lutschi meg csak egyszerűen örült neki. Kedden hatalmas bizniszinglistudásomról kellett írásban számot adni. Remélem meglesz, forcsjúnetli nem volt olyan drámaian nehéz, mint ahogy a paprikamániás angoltanár beharangozta. Ezek után viszont nem maradt el a jutalom, ugyanis délutánra Justyna konyhájába voltam hivatalos. Persze azért Jacobbal a tanulásra is szántunk időt, mivel csütörtökön mindkettőnknek Zsírosszegi Kapafogné vizsga ZH-jával kellett megbírkózzunk. A tanulást sikerült úgy időzíteni, hogy pont akkora lettünk kész vele, amikor – legnagyobb bánatunkra – már nem tudtunk semmit segíteni a konyhában, csak vártuk, hogy készen legyen. A menü: zurek, majd pierogi ruskye, végül lengyel kakaós süte. Hát nem sok szavamat hallották evés közben… A pierogiról annyit, hogy aznap január 23-a volt… Aki nem volt velünk anno Zakopánéban, annak elmondom, hogy akkor 28-a volt, és 28 pierogit engendtem le a torkomon. Jacob már nem lepődött meg a fogyasztáson, mert Szegiben és Gödöllőn is töltöttkáposztáztunk már együtt, Justyna azonban elismerő arckifejezéssel főzte ki az újabb adagokat. Egyszóval mennyei este volt! Másnap Naturschutz ezerrel, este sokat gondoltam Rád Viki, lélekben együtt kávéztunk az automatáknál! Azt is mondhatnám, Mamát idézve, hogy többször is feketéztem az est folyamán (Gerikém: Apuka csinált feketét (szokott), pedig nem is Bilisziben voltunk). Csütörtök délelőtt még feljött hozzám göndör barátom, és átvettük a kérdéseket, persze Kapafogné így is tudott újat kérdezni, ráadásul még kérkedett is ezzel egy bájos mosoly kíséretében, melynek hatására igazi lincshangulat alakult ki az előadóban, de testi fölényével senki sem mert szembeszállni. Szóval megírtuk, eredmény állítólag pár hónap múlva, ha a nőn múlik. A zh után megjutalmaztam magam egy templini utazással. Nagyon szép kisváros, még vissza kell térni, mert most szoros volt a menetrend. Terveim szerint ugyanis vonattal tértem volna vissza Eberswaldéba, azonban a vicinálisok bezárása nem csak otthon van napirenden, ugyanis a Templin-Joachimsthal vonalat a decemberi menetrendváltás óta bezárták… Így gyorsan vissza a buszhoz, s akkora mázlim volt, hogy két perc múlva jött is a busz. Alig akart megállni, s mikor felszálltam a sofőr megfeddett, miszerint nem szakszerűen várakoztam, és ő nem tudta megállapítani, hogy a helyijáratot vagy őt, a helyközit várom. Modtam, hogy encsuldigung, de máshogy nem nagyon tudok várni a buszra, mint, hogy állok a megállóban. Aztán később megenyhült, mert mikor Joachimsthalban más útvonalon ment, mint gondoltam, és odamentem hozzá, hogy megy-e a pályaudvar felé, vagy inkább itt szálljak le, már rendkívül előzékenyen leültetett az első ülésre, hogy mindjárt a pályaudvaron vagyunk. És lőn, mikor odaértünk még megnyugtatott, hogy van még öt perc a vonat érkezéséig, és csak fáradjak át a felvételi épületen. Megköszönve segítségét így is tettem, és szépen hazavonatoztam Vadkanerdejébe. Pénteken dolgoztam már valamit, ugyanis mióta visszajöttem még semmit nem sikerült ezzel kapcsolatban csinálni, így most behoztam magam. A hétvégén végre megérkezett a hó. Nagy örömünkben a lakótársakkal először hócsatáztunk egy jót, majd hónő építésébe kezdtünk. Levezetésképp felraktam a téligumikat a Trabira, és elvégeztem az ilyenkor szükséges dolgokat, úgyhogy mostmár semmilyen hóakadály nem állhat az utunkba! Hétfőn ismét vizsga volt napirenden, méghozzá Falufejlesztés. Mivel szóbeli volt, nem volt különösebb probléma, mert mindent körül tudtam írni, ha nem jutott a szó az eszembe. Próbálkozásomat 1,3-as (otthon 4,7) eredménnyel jutalmazták. A nagy örömre való tekintettel este meghívtam a szinttársaimat vacsorára, ugyanis főztem egy nagy kondér paprikáskrumplit. A jelek szerint jól sikerült, ugyanis gyorsan a végére jártunk. Szerdán francia zh volt a program, a feladatok rém egyszerűek voltak, de a fordítással adódtak problémák. Gyönyörűen le tudtam volna fordítani magyarra, ráadásul a TGV-ről volt benne szó, de köszönhetően a nagy nehezen megszerzett francia-német miniszótárnak, melyben a szavaknak kb ötöde volt csak benne, a németre fordítás igen nehézkesen ment, s így problémáim adódtak az idővel. Mindegy azért meglesz. A zh után bementem Berlinbe, hogy megtudjam milyen az ujjméretem, ugyanis az otthoni végzős gyűrűhöz szükség van erre az adatra. A néni elég bután nézett, amikor előadtam neki, hogy ugyan gyönyörű dolgai vannak, de engem csak az ujjam mérete érdekel. Aztán Binivel és egy barátjával találkoztam, úgy volt, hogy moziba megyünk, de leragadtunk az első kocsmában, és az utolsó vonatig ott is maradtunk. Mostmár 98 %-át értem annak is, amikor két német rettenetesen hadarva igyekszik meggyőzni egymást egy-egy heves vitában. Nagyon jól sikerült kis este lett a végén belőle.