Újabb képek a Spreewaldból

Pihenni is megálltunk
Most akkor merre van az arra? - avagy mikorérünkmárhovaaa???
A Selbstbedienungsschleussénél
A zsilipben
Szép tájak...

Kirándulás a Spreewaldban

Fúú! Hát a mostani hétvége is nagyon jól sikerült! A cserediákokkal és az irántunk érdeklődő németekkel voltunk a Spreewaldban. Van ugyanis a főiskolán egy egyesület, amely a külföldi diákokkal hivatott foglalkozni, megkönnyíteni a beilleszkedést sötöbö. Előző félévben nem igazán vettem részt a rendezvényeken (jobban mondva csak a kirándulásokon voltam), mivel nem voltam kiváncsi az angol karattyolásra, ugyanis, mint azt anno említettem rengeteg németül nem tudó cserediák volt itt az előző félévben. Most azonban úgy gondoltam próba-szerencse, megnézzük milyen az idei felhozatal. Hát nem kellett csalódnom. Összesen öten vagyunk Erasmusosok, ami ugyebár nem sok. Ebből hárman (Marie-Finnország, Paulina-Lengyelország, Dunc-Magyarország) előző félévben is itt voltunk, tehát továbbra is világhírű és népszerű a Fachhochschule Eberswalde… Mindenesetre a két új (Dan-Ósztrélija, Błażej-Polska) közül az utóbbi hozzám hasonlóan csak németül hajlandó társalogni, és utóbb kiderült, hogy mindehez még tök jó fej is. Szóval a hétvégét nyolcan (öt német: Maria, Eva, Anne-Katrin, Anke és Alex, illetve három idegenlégiós: Marie, Błażej és én) Lübbenauban (Lübbena, vittünk banántot is Apuka) töltöttük. Marie-ra való tekintettel a vonatút első tíz percében igyekezett mindenki (Błażejen és rajtam kívül) angolul beszélni, de hál Istennek, mikor Berlinben átszálltunk (30 perc utazás) már mindenki németül tárgyalt, így ezt a csatát megnyertük. Szállásunk egy kempingben - ahol már most tíz lakókocsis germán üdült velünk együtt - iszonyat helyes kétágyas kis faházakban volt (igazi kis hajzli, csak az orgonabokor hiányzott). Tényleg két ágy, egy kis asztalka és ennyi. Olyan pici, hogy nem is merték azt kiírni, hogy HÁZirend, inkább a Hüttenordnung kifejezés mellett döntöttek. Na, megérkezésünk után a szomszédos település, Raddusch felé vettük az irányt, ahol egy földvárat akartunk megnézni. Kívülről sikerült is, de azért, hogy a középkori anarchoszindikalista közösségek életét bemutató kiállítást megtekinthessük, fejenként 4,5 Eurót követelt tőlünk a pénzárnál a rozsdás karddal hadonászó ázott tyúk a vizirevüből. Így tehát inkább kint maradtunk, és a helyi tanösvény (ez a szó egyikünknek sem jutott eszébe magyarul Rencivel folytatott legutóbbi telefonbeszélgetésünk során) segítségével visszamentünk az időben 12000 évet. A jelenbe visszatérve a szállás felé vettük az irányt, és nekiláttunk a vacsora elkészítésének. Iszonyatos mennyiségű grilleznivalót hozott magával a csapat, így én is jóllaktam. Természetesen mindenki megtanulta, hogy mit kell mondani koccintáskor Lengyelországban illetve minálunk, így hamar szlogenné vált a mágikus hármas: Prost, na zdravje, egészségedre! Az este egyszerűen gyönyörűen sikerült: tábortűz, gitár, és egyéb hangszerek. Az esetlen tehenészlánymutulya, Anne-Katrin (róla már írtam a múlt féléves rügeni kiruccanás alkalmával) minden zeneszerszámmal tud bánni és rendelkezik, amit csak jegyeznek a hülyehangszerek minisztériumában. A közös zenélés jegyében tehát egymás nyálát nyalogattuk a különböző dorombokról, a bátrabbak kifújták az orrukat az orrsípba, én pedig az alsós énekórákat igyekeztem feleleveníteni egy furulyával a kezemben, de sajnos csak a Süss fel nap első hat hangját sikerült előásnom agyam legmélyéről, így a szó-lá-szó, szó-lá-szó dallammal járultam hozzá a közös muzsikához. Aztán inkább átadtuk a terepet azoknak, akik tényleg értenek a zenéléshez, és Anne-Katrin jóvoltából svéd népdalokat hallgattunk, ő ugyanis Tótdoktornővel ellentétben nem angol, hanem svéd akar lenni. Aztán szépen fogyni kezdett a nép, s végül a legkitartóbb hármas is megadta magát, így fél háromkor Anke, Maria és én is nyugovóra tértünk. Másnap evezés volt a program, és bár tudjátok, hogy Fülesden sem leszek búskomor, ha mondjuk az eső miatt ez a program elmarad, most mégis nagy kedvem volt hozzá. Gyönyörűen sütött a nap és halálosan nyugodt volt még minden, sehol egy turista (ööö rajtunk kívül). Miután megfejtettük a vaktérképnek is gyenge izét, ami a tájékozódást volt hivatott segíteni, nekivágtunk. A kajak mellett döntöttem, mert az kényelmesebbnek tűnt, így Błażejjel lefoglaltuk az egyik lélekvesztőt és kezdetét vette a vizikaland. Hamar kiderült, hogy észveszejtő sebességgel lehet haladni a vizen, ha nem ül hat aranyos kisgyerek a csónak orrában, akik az evezőt csak fékezésre használják.:) Az azért hiányzott, hogy nem csicsergett mellettem senki fejhangon…J A legnagyobb a zsilipelés volt, a Spreewald ugyanis tele van mesterséges csatornákkal, így időnként zsilipelni kell. Két ilyen alkalmatosságon kellett áthaladjunk. Az egyiknél ugyan ki kellett szállni a hajóból, de mindnféle görgők segítségével meg lehetett úszni cipekedés nélkül, sőt a görgőket csúszdaként használva, egész a vidámparkban éreztük magunkat. A másik zsilip még komolyabb volt, ugyanis az volt rá kiírva, hogy Selbstbedienungsschleusse, miszerint önkiszolgáló zsilip. Szépen ott van a használati útmutató, és bárki üzemeltetheti! Mivel a mi hajónk ért oda először, volt alkalmam szemügyre venni egy kicsit jobban, sőt a különböző emeltyűket, tolattyúkat, cönköket és hobákolókat rendeltetésszerűen bestaubolva a tokmányba át is segítettem hajóinkat a műtárgy túlfelére. Jóból is megárt a sok, így négy-öt óra evezés után visszatértünk a bázisra. Mire lecsutakoltuk a hajókat és összepakoltuk a cuccokat, már indulni is kellett a vonathoz. A vonatút is kellemesen telt, az összes poénomat vették, ami azért nagy szó, mert a Harzban ez azért nem egészen így volt, ha megvannak a képek megírom arról is a beszámolót. A Deutsche Bahn persze megédesítette a Berlin-EW vonatutat, hiszen vasárnap lévén rövid vonatot küldött az amúgysem forgalmas vonalra, így a lépcsőn állva, egymás táskájába kapaszkodva fejeztük be a kirándulást, de ez senkit sem zavart már igazán. Iszonyat fáradtan, izomlázzal küzködve, a naptól vörös pofával, vízhólyagokkal teli tenyérrel, de halálosan boldogan tértem nyugovóra.

Spreewaldi képek

Megérkeztünk a szállásra
A hajzli

A csapat jobbról balra: Marie, Anke, Alex, Eva, Anne-Katrin, Maria és Błażej
Slawenburg földvára
Közelről
Valahol i.e. 8000 környékén a tanösvényen
Mi is kell még ebbe a salátába?

Készül a vacsora I.
Készül a vacsora II.
Ejtőzés
Azért estére lehült a levegő
Reggelihez készülődve

Prága

Szóval a hegyvidéki kiruccanásról egyenesen Berlin-Schönefeld repülőtérre autóztunk, ahová Roland érkezett. Tökéletes volt az időzítés, ugyanis az autópályán pont felettünk szállt el Roland gépe, s pont mikor beléptünk a várócsarnokba, ő akkor lépett ki a tranzitból. A nagy sietségben észre sem vettem, hogy a Dr Csempesz feliratot, mellyel Rolandot vártam, sikerült fordítva tartanom, de a hatás azért így sem maradt el. Már a kocsiban izomlázat kaptam a sok röhögéstől, szegény Jacob nem tudom mit gondolt rólunk, végig magyarul hablatyoltunk, és visítva röhögtünk. Azért annyira nem sokkolhattuk, mert felajánlotta, hogy este menjünk el együtt zabálni. Letettük a cuccainkat Jacobnál, és nyakunkba vettük Berlint, természetesen elsősorban közlekedési szempontból, s ezalá rendelve a főbb látványosságok megtekintését. Este visszatértünk göndör barátomhoz, magunkhoz vettük cuccainkat, és közösen elmentünk vacsorálni. Mondani sem kell, hogy rögtön az elején összejött egy fitimix, mikor Róúland a finom rántotthúsos meleg krumplisalátát kezdte elemezni. Jó hangulatban értünk Eberswaldéba, ahol kis beszélgetés után igen fáradtan, de annál boldogabban tértünk nyugovóra. Másnap indultunk a városok városába, Prágába. Jól bereggeliztünk, majd a Hauptbahnhofon megkávéztunk. A vonaton az első pillanatban összebarátkoztunk a szemben ülő lánnyal, aki röhögőgörcsöt kapott a Roland által az asztalkára varázsolt kajahalom (szendvicsek, sütik, kekszek, üdítők, sós ringli babbal…) láttán. Az út hamar eltelt, s már kezdett körvonalazódni, hogy egykori nagysikerű dévidettembóró-stílusban készített sorozatunk megújul, és Prágát már a Zaftos poénok, ordenáré történetek című műsor keretein belül mutatjuk be a kedves nézőknek. Ilyen hangulatban érkeztünk meg a Holešovicére, ahol Zümiék kis csapata egy Roland&Dr Kotász felirattal várt bennünket. Ők ugyanis már pár napja Prágában voltak, és most a nagy találkozásra vártak. Zümi, barátnője Zsófi és Zsófi szülei alkották a csapatot. Mielőtt azonban kezdetét vette volna az igazi prágai eszem-iszom, mi még elfoglaltuk a szállást, a már jól ismert Holešovice-Chodov-Volha útvonalat újra bejárva. Az esti programot az újramegalakulás után természetesen az ordenárézabálás, illetve számos kocsma felkeresése, és mindenek előtt a sör jelentette. Hazatérőben azért még beugrottunk söré’ a szokásos éjjelnappaliba az I.P.Pavlován, nehogy a hosszú úton szomjasak maradjunk. A másnap délelőttöt meglepő módon villamosozással töltöttük, és igyekeztünk felkutatni az Indóházban bemutatott alacsonypadlósított T3-ast. Épp a braníki végállomás krimójában ürítgettük poharunkat, amikor Zümiéktől érkezett egy sms, miszerint ők a tömegközlekedési múzeumban vannak, és ott van régi jó ismerősünk, a felvidéki származású exvillamosvezető: Gábor. Fel is kerekedtünk hát, és a Výton-Národní divadlo-Hradčanska útvonalon elmentünk a múzeumba, amit Gábor rögtön ki is nyittatott nekünk. Miután megtekintettük a kiállítást, és ismét benéztünk a kulisszák mögé a műhelybe, megebédeltünk, majd Gáborral kiegészülve vágtunk neki az estének. Eszem-iszom volt ám a javából! (Volt sültoldalas is, Apuka). A mintegy négyszáz kilónyi kaját ledolgozandó, a búcsúzás után (Zümiék sajnos már nem kaptak helyet a Volha koliban, így ők másutt laktak) Rolmával még átsétáltunk a vyšehradi völgyhídon, majd szépen hazametróztunk. Az utolsó délelőtt ismét villamosozással telt, s méltó befejezésképp megcsíptük az alacsonypadlósat is. Sajnos a budapesti delegációnak korán haza kellett indulnia, így egy óra körül el kellett búcsúzzunk egymástól. Ezt megkönnyítendő Zümi ellátott némi házifőzésű pálinkával, de így is szomorú szívvel integettem az egyre távolodó kocsinak. Gyönyörű volt ez a pár nap, mindent köszönök Nektek! Rolma, áprilisban otthon folytatjuk a Zaftos poénok, ordenáré történetek forgatását, és még az is lehet, hogy motorkával elmegyünk Miskolctapolcára! :) Mivel volt még pár óra a berlini vonat indulásáig, egyedül villamosoztam tovább, s közben betértem ebédelni a Na růžkuba, ahol nyáron a sörszlalomot abbahagytuk. Épp gulyás volt a napi menü, öt knédlivel. J Aztán szépen lassan visszatértem a Hlavní nádražíra, és kezdetét vette a visszaút, hajnali fél kettőkor már a szobámban voltam.

Prágai képek

A fogadóbizottság
"Nagy találkozások, nagy barátkozások"
Emmá' Prága a javából
Knedlík, zelí, veprové i jedno pivo prosím

Na igen...

Az első kocsma: telefonspongyásítás

Éva, aki eddig nem is szerette a sört

Zümi és a Staro-póló
Jókedvűen, jóllakottan a Palackého námestín

Gáborral a Tömegközlekedési Múzeumban
Kánaán
A kulisszák mögött a műhelyben
Ugye, hogy minden rendes ember villamosrajongó?!
Zsófi és Zümi egy gyönyörűen felújított kocsiban

A Tatra troli is alakul, legutóbb még csak a váza volt felújítva
A legeslegszebb
Ilyen trolik jártak Eberswaldéban is
Én motorkával jártam magyarba
Új műsorunk főcímdalát énekelve

Jól bereggelizünk
Az alacsonypadlós T3-as!
Az oly kedves 177-es
Tatra T3 Classic
Nadrazí Braník konecná zastávka, prosíme vystupte

Gergi Eberswaldéban

Miután többektől azt a visszajelzést kaptam, hogy olyan hosszan írom a beszámolóimat, hogy nehéz végigolvasni, úgy döntöttem, hogy visszafogom a szavakat, és inkább a képekre alapozom a bejegyzéseket. Szóval 8-án a Kisöcsém érkezett meg. Szakmai kirándulásra jöttek a Berlinben megrendezésre kerülő nemzetközi turisztikai kiállításra. Természetesen minden estét együtt töltöttünk sörözgetéssel és beszélgetéssel. Olyan jó volt végre újra találkozni! Sajátos nyelvezetünk és folyamatos magázódásunk hatására társai eleinte csak meresztgették a szemüket, de aztán megszokták. Szombat este pedig Trabival mentem be érte, hogy a hétszáz kilós csomagját és őt kihozzam Eberswaldéba. Innentől kezdve csak a hülyeség dőlt belőlünk, s meg kell mondjam nagyon jól éreztük magunkat. Vasárnap autós kirándulást tettünk itt a környéken, mivel szeptember óta nem vezette a Trabit, és elvonási tünetei voltak. Többek között ellátogattunk a Parsteinerseehez (nagybátyánk szerint párstájnerszí, ő is járt ott anno a kollégákkal a ’70-es években), ahová ősszel Lutschiékkal jártunk úszni, megnéztük a chorini katedrálist, és a sisszhévever sem maradhatott ki a programból. Aztán mindketten összepakoltunk, és délután bementünk Berlinbe, ahol a könnyes búcsú következett. Nagyon örültem, hogy itt voltál, amint lehet gyere vissza, és akkor elmegyünk a verbellínerszíhez is(k). Vuháháhá! Azt azonban ne feledd, hogy a gakler az továbbra is sla, még Hiflaban is. Miután elintegettem a buszt, amivel hazamentek, Jacob felé vettem az irányt, ugyanis másnap kezdődött a harzi kirándulás. Itt azonban tennék egy időbeli ugrást, ugyanis a Harzban készült képek még Jacobnál vannak, csak jövő héten tudja ideadni, ezért akkor írom meg a beszámolót, ha már a képek is megvannak.

Képek - Gergi

A párstájner partján a két debil
Régi barátság

Ez meg már inkább élettársi kapcsolat

Kloster Chorin

Gerike ódon falak közt

Dezsény und Dezsény

Szünet Eberswalde környékén

Ha szünet, hát kirándulás! Ennek szellemében igyekeztem az elmúlt napokat eltölteni. Az egyetlen bökkenő, hogy két napig nem volt szemesztertiketem. Történt ugyanis, hogy megfeletkeztem az átvételéről. A legjobb persze az, ahogyan ezt tettem. Délután kettő és három közöttre volt kihirdetve a kiosztásuk. Délelőtt a GIS-munkával kapcsolatban intéztem ügyeimet, majd Frau Meierhez ugrottam be, aki a nemzetközi dolgok felelőse, és így gyakorlatilag az anyukája a cserediákoknak. Édesdeden elbeszélgettünk, kérdezte megvan-e már a szemesztertiketem, mire én megnyugtattam, hogy ma délután veszem át, nem kell aggódni. Aztán felmentem a gépterembe, megcsináltam a legszükségesebbeket a munkával kapcsolatban, majd elégedetten hazamentem. Aranyosan főzni kezdtem, majd du. 4-kor, mikor már jóllaktam egyszercsak eszembe vágott, hogy édes egyetlen Duncimunci, a k*rva bérletedről ügyesen megfeletkeztél! Olyan dühös voltam magamra, hogy az elmondhatatlan, kb. tízezerperkétmillió volt a vérnyomásom, és csak úgy sikerült lenyugodni, hogy este elmentem úszni. Nade mire vannak a barátok? Nagyobbik Christiant és Lutschit kértem meg, hogy segítsenek már, ha már ilyen tehetséges pajtásuk van, minek hatására másnap már a kezemben volt az Eberswalde összes kincsénél négyszer értékesebb okmány… Pénteken Jacobbal terveztünk egy kisebb erdei kirándulást, melyet Trabizással kötöttünk össze. Az idő gyönyörű volt egészen addig, míg ki nem szálltunk a kocsiból. Rajtam se esőkabát, se kapucni, de nem különösebben érdekelt, Jacob azonban hamarabb megunta, így mintegy 13.6 perc túrázás után visszatértünk a kocsihoz. Najó, gondoltuk, akkor áthívjuk Lutschit, (azóta nem találkoztak, mióta tavasszal nálunk jártak…) és együtt főzünk valamit. Így is lett, de végül mi mentünk ki Ackermanshofra. Az est úgy sikerült ahogy azt sejteni lehetett, tehát másnap nehézkesen ébredtünk… Hétfőn körvonatozást igyekeztem véghezvinni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ugyanis kifundáltam, hogy az Eberswalde-Frankfurt(Oder) (OrtsExpress 60) vonal kereztezi a Berlin-Kostrzyn (RegionalBahn 26) vonalat, mégpedig Werbig állomáson, így egy szép nagy EW-Werbig-Berlin-EW kört lehet leírni. Nosza hát! Egyedül vágtam neki az utazásnak, mert mindenki lelépett. (Lutschiék az Ostseenél, Bini otthon, Christian otthon, Jacob lakásfelújít, Daniel Svájcban stb.) Szépen haladtunk Werbigig, aholis nem tartottam különösnek, hogy én voltam az egyetlen leszálló (úgysincs még egy ilyen őrült, aki körvonatozik, gondoltam), aztán kiderült, hogy valószínű azért nem szállt le senki, mert rohadtul nincs csatlakozás. Ugyanis szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy a következő vonat két óra múlva halad át az állomáson, s persze Eberswalde felé. A körutazási csatlakozásra mintegy négy órát kellett volna várni. Remek, akkor felfedezem a falut! Be is sétáltam a településre, ahol köszöntésképp az egyik udvarból egy fotballabdát rúgtak ki pont elém. Iszonyat bravúrosan visszarúgtam az udvarba, persze az általam kigondolt röppálya köszönőviszonyban sem volt a valóssal, de a srác megköszönte. Én meg halálosan boldog voltam, hogy ezzel újabb két évre kifociztam magam. Hamarosan találtam egy térképet a faluról, melyen a kocsma is fel volt tüntetve, így arra vettem hát az irányt. Egész szép kis falu egyébként, viszonylag sokat kellett sétálni az italboltig, de a fachwerk házikók élvezetessé tették a falusétát. Aztán a legfontosabb épület is feltűnt, bár gyanúsan kietlennek tűnt már messziről is. Sajnos baljós előérzeteim beigazolódtak, ugyanis legalább két-három éve nem folyik itt már az árpalé a csapból. Kénytelen voltam hát továbbállni, s a falu másik vége felé vettem az irányt, így keresztezve az egyik vasútvonalat. A frász fog kerülőt tenni, határoztam el, s elindultam a sínek mentén az állomás felé, vonat úgyis egy fél óráig nem jön még, nem gondolva arra, hogy ezzel a Német Birodalmi Vasút üzemét vagy három percre fel fogom tartani! Történt ugyanis, hogy egyszercsak a menetrend szerint vonatmentes időben egy személyvonat mosolygott rám egyre közelebbről. Na, gondoltam ennyit a pontos menetrendről, és félrehúzódtam, mivel a töltés jó széles volt. A vezér azonban nem így ítélte meg, és inkább megállt. Majd integetni kezdett, és nemzetközi karjelzésekkel megkérdezte, hogy mi a gyűrött gyík van? Erre odamentem, és megkérdeztem, hogy merre megy, mire ő visszakérdezett, hogy én hova megyek, és mit keresek itt. Mondtam, hogy EW-ba tartok, és le akartam rövidíteni az utat az állomásig. Erre meglepődöttségében haragjáról megfeletkezve viszonylag kedvesen értésemre adta, hogy nagyon tilos nekem itt kószálni, és ugyan legyek már oly’ szíves és a rendes úton közelítsem meg a vasútállomást, mégiscsak Németországban vagyunk! Erre elnézést kértem, és szárnyaszegetten lesunnyogtam a töltésről. Nálunk asszem csak ledudáltak volna, vagy nem is folalkoztak volna azzal, hogy valaki a töltésen kolbászol. Na mindegy. Azonban még a kerülő megtételével is volt húsz perc az én vonatom érkezéséig, bár már nem hittem teljesen a menetrendnek. Leültem hát az egyetlen padra, és olvasni kezdtem legújabb szerzeményemet! Ugyanis egy hónapja felfedeztem magamnak a vadkanerdei városi könyvtárat. S miután kiolvastam a Szocialista országok teherautói és buszai, illetve a Berlini szellemállomások (a lezárt kelet-berlini S-Bahn állomások története) c. könyveket, most a Világ metróinak lexikonát kölcsönöztem ki, melynek címlapján egy piros műanyagburkolatú állomás fényképe ékeskedik egy kék metrószerelvénnyel, melyen egy ismerős és oly kedves betűsző díszeleg: BKV, s a falon a felirat is jól olvasható: Felszabadulás tér. Gyönyörű könyvek! Ja meg a Svejket is kivettem, de azzal nem haladok olyan gyorsan, mert a nyelvezete nem épp a legegyszerűbb, mondhatni eléggé távol van a Hochdeutschtól. Aztán megérkezett a vonat és szépen visszazötyögtünk Eberswalde Hauptbahnhofra. Másnap kerépkpártúrát szerveztem magamnak. Gyönyörű idő volt, gondoltam elmegyek egy kicsit a Finowkanal mentén bringázni. Kisebb-nagyobb akadályokkal szinesedett a túra, ugyanis a részben lezárt kerékpárút miatt helyenként a túlpart dzsumbuján kellet átküzdenie magát Ezüstnyílnak, mindezt hősiesen tette, azonban egy nagyobb kátyúban megadta magát, és leesett a lánc. 0 szerszámállománnyal mintegy 20 percet vett igénybe a visszaszerelés, de eztán már több gond nem volt. Végül egészen Bad Freienwaldéig kerekeztem. Miután erősen kezdett már sötétedni, és Ezüstnyíl elektromos rendszere nem épp kifogástalan, amin a terepezés sem segített, vonattal tértem vissza Vadkanerdejébe.

Ilyen utakon is átverekedtük magunkat...

... Ezüstnyíllal.

A tornow-i templom

A környék egyik legjelentősebb látnivalója, a Schiffshebewerk (sisszhévever) Niederfinowban és én

Dugó és Norbi lakhelye, avagy hódvár a Finowkanal mentén

Otthonkavásár Bad Freienwaldéban, első osztályú áru!

Folytatás hamarosan következik: Gergő, Harz, Prága!