Rég jelentkeztem, bocs! Zsófi, erről van szó, ez már-már olyan incselkedés, mintha élőben társalognánk, csak 1000 km és néhány nap választ el. Különben, ha így gondolkodunk Volvo ügyben, akkor még jobban hangzik, ha azt mondom, én még utaztam azokon az Ikarusokon... Olyan tengelyeket rajzolok majd be az építészeknek, hogy attól kódulnak!:) Enn, visszafele sült el a pisztoly, ugyanis hozzászólásodat olvasva egy darabig vissza tudtam fojtani a röhögőgörcsöt a totál teli teremben, de amikor a Bimbis részhez értem, kitört belőlem... Gyönyörű, következő lépés: kérdezd meg inkognitóban, hogy mi a lecke fizikából! Zümi, szörnyetegek azok a buszok! Rondák! Hja, szép jövő elé nézünk. Mi van a kombínókkal? Vasárnap már megint házimunkát kellett végezni, de mivel Nyunyus útmutatásai szerint levettem a cipőmet a szobában, kevesebb retek gyűlt össze a hét folyamán, mosás, főzés. Meg kell állapítsam egyre jobbak lesznek a kaják, amiket készítek, azért azt be kell valljam, azt hittem jobban fogom élvezni a főzőcskét. Délután külhoni társaimmal éltünk a városvezetés által felajánlott ingyenjeggyel, és ellátogattunk az állatkertbe. El kell mondjam igen elegánsan festettünk. Az "haute-couture" netovábbja Walter volt, a Nicaraguából érkezett, nálunk valamivel idősebb, és kevesebb hajjal rendelkező társunk. Sötétkék ballonkabátjához egy fekete mackónadrágot húzott fel, melynek gumija a bokája felett végződött, így világított a fehér sportzokni. De a korona a költeményre természetesen a fekete makkoscipő volt! Gyönyörű, nem!? "Makkoscipő, fehérzokni/uriember nem szok lopni." Közvetlenül ezek után következtem én, a BKV-s munkás-anorákomban, mivel a nadrágom még száradt. A többiek mindennapos viseletben voltak. Az egészben az a szép, hogy a leírtak itt egyáltalán nem tűnnek fel az embereknek. Egyes évfolyamtársaim olyan szakadt cuccokban járnak, hogy olyat még én se vennék fel. Pedig tudjátok, mennyire szeretem Fülesden, vagy vándorban, amikor már rohadtul mindegy, hogy milyen állapotban van rajtad a ruha! Az állatkert a nívós: Legjobb kis állatkert Németországban kitüntető címmel büszkélkedhet. Így naívan arra gondoltam, hogy valami margitszigeti kisállatkerthez hasonló dolgot látogatunk meg, némileg nívősabb kiadásban, de nagyon nagyot tévedtem. Az alapterülete majdnem akkora, mint budapesti kollégájáé, berendezése viszont kicsit elmarad attól. Nálunk sokkal szebb pl a trópusi ház. Itt viszont szabadon mászkálnak a makákók, sőt az összes majomnak sokkal nagyobb szabadsága van, mint nálunk. Szóval vegyesek az érzelmek. Már majdnem teljesen sötét volt, mire hazaértünk. Én kiugrottam Lutschiékhoz, és ahogy az ilyenkor lenni szokott kint is maradtam éccakára. Lutschi magyarázott egy kis GIS-t, aztán a szokásos zaba-pia-duma kombó következett. Másnap korán keltünk, mert mindenki igyekezett valahova, de a reggelit azért közösen költöttük el. Én begyöttem a iskolába, leültem a gép elé, és intenzív GIS gyakorlásba kezdtem, mert az utóbbi időben sikerült kissé elhanyagolni... Egy előadásom volt aznap, és jelentem, ilyen rosszat keveset hallottam otthon! Dögunalom, a tudományos-pókapó kinézetű tanárúr kb. olyan sebességgel beszélt, mint amikor én nagyon helyesen akarok németül beszélni, és minden szó előtt 20 perc szünetet tartok. Rettenetes volt! Megütötte a Környezetpolitika szintjét... Nagy nehezen vége lett, irány vissza a gépterembe GIS-ezni. Közben F. Christiannal találkoztam, aki rá jellemző módon ezer örömmel megígérte, hogy másnap kerítünk valahonnan egy gumicsizmát a szerdai mocsárológia terepgyakorlatra. 18 feladatot megcsináltam a 23-ból, de nem bírtam tovább. Hajnal egykor, mikor hazaértem a tükörbe nézve a szemeim helyén csak két veres golyót találtam. A keddi nap Turizmus előadással kezdődött. Először a turizmus történetét rágtuk át, mintegy gyorstalpaló jelleggel 20 perc alatt, drága Öcsémék ezt egy féléven át tanulták (ő még utána is olvasott, igaz-e?:)) Majd megnéztünk egy filmet Proráról, a KdF-által tervezett, persze csak részben megépített gigantikus méretű üdülőről, mely a Balti-tenger partján fekszik. A java azonban csak ezután jött! Az előadás hátralévő részét ugyanis az "Utazás az NDK-ban" témakörnek szenteltük. Gyönyörű képek Trabis turistákról, ismerkedési estekről a SZOT-üdülőben, retro cuccok minden mennyiségben! Nagyon élveztem. Sőt azt is megtudtam, hogy akkoriban mi voltunk a "Nyugat", mert lehetett kapni farmert, meg kólát. Ea után a Drakula haverjával (Frkst. Christian) tényleg kerítettünk gumicsicskát a kirándulásra, majd a Projektplanung csapat helyszínelni indult Althüttendorfba, ami mintegy 30 kilométerre fekszik Vadkanerdejétől (Eberswalde). A vasútállomáson találkoztunk, s mivel nekem négytől GIS ea+gyak kombóm volt, úgy döntöttem Trabcsival teszem meg az utat. A pecázótárs Christian kapva-kapott az alkalmon, és velem tartott. Persze sikerült előadni, mit tudunk így ketten. Ugyanis hozzám hasonlóan ő is hajlamos a "csakalegfontosabbathagytamotthon" illetve a "csakalegfontosabbatfelejtettemelintézni" típusú dolgokra, de mint kiderült így ketten mégjobbak vagyunk! Ugyebár időnyerés céljából mentem kocsival. Na, ehhez képest háromnegyed órát sikerült késnünk a vonattal érkezett társainkhoz képest, ugyanis egy cseppet elnéztük az autópályakijáratot, bár meg kell hagyni nem volt jól kitáblázva, hogy pont az van lezárva, ami nekünk kell. Természetes, hogy az egész útvonal leghoszabb kijáratköze következett, így 20 perc döcögés a köv. kijáratig, majd 20 perc vissza... Egyébként egy rövidebb szakaszon önerejéből ment a kocsi 110-et, hízott is a májam rendesen. Mintegy fél óra ottartózkodás után már indulhattam is vissza - ha vonattal jövök egy órám lett volna -, persze az előadásra nem értem be, ugyanis a nagykörútit megszégyenítő dugó volt a városban, és itt még nem ismerem az egérutakat. Épp beestem a gyakorlat kezdetére. Gyorsan megmagyaráztam, hogy mennyire szerettem volna jönni az előadásra, de a közlekedés beleszólt (Nyuny: "Und dann war viel Verkehr. " Bitte wiederhole! kopp), és blablabla. Hál' Istennek elég laza a fazon, és nem volt semmi gond. Viszont megkérdezte, hogy meddig jutottam a feladatokkal, szabályosan elképedt, mikor tudomására hoztam, hogy a 18-ig, de a 13-ast nem tudtam végigcsinálni. És végre megkaptam a jutalmat az elmúlt két hét vörös szemeiért: megdícsért. Még gyorsan elmondta mi volt az előadáson, aztán megcsináltam az aznapi feladatot és a főiskolai külföldidiák-találkozó felé vettem az irányt. Az utolsó öt percre oda is értem, a terem tele volt így ezt a kis időt az ajtóban állva hallgattam végig. A többieket faggatva, hogy mégis miről volt szó, semmi értelmeset nem tudtam meg. Jólvan gondoltam, ezért tényleg érdemes volt rohanni. A vacsorát közösen költöttük el Nicoval, Monirral és Walterral, akiről kiderült, hogy nem hiába kevesebb a haja, mint nekünk, ugyanis 4 gyereke van, akik Nicaraguában élnek, és mintegy 50 év van a háta mögött. Ehhez képest viszont nagyon jól tartja magát, én 35-40-re tippeltem volna. Szerdát már nagyon vártam a kirándulás miatt, bár korán kellett kelni, fél nyolckor volt az indulás. A mocsarakról alkotott romantikus elképzeléseim a Szent-Anna tónál tapasztaltak alapján alakultak ki. Az utazással (2 óra oda, ugyanennyi vissza) kapcsolatban pedig arra gondoltam, hogy a kisbuszokban úgyis jobban tud ismerkedni az ember, mint előadáson. Meg kirándulás, tehát túra közben is jót dumálhat az ember. Hát gyerekek, mindenben csalódnom kellett, összeségében elmondható, hogy pocsék egy nap volt. A mocsárba valójában bele se mentünk, egyáltalán nem volt szép, és egész nap össz-vissz pár szót beszéltem. Egy korábban lecsapolt, de két éve ismét elárasztott területen jártunk, amből gyakorlatilag annyi látszott, hogy döglött nyírfák álltak ki a földből, ami a mocsár szempontjából persze üdvözlendő, de látványnak közelsem szívderítő. Abban, hogy nem beszélgettem szinte senkivel kicsit én is ludas vagyok, mert nem mentem oda senkihez, nem kérdeztem semmit senkitől, de egyáltalán nem volt kedvem ehhez. Az ebédszünetben társalogtam azokkal a lányokkal, akik még a legelején odajöttek hozzám, de egy idő után kifogytunk a témákból. Elég szar volt. Ja és a túra részéről nem is beszélve, ha ugyanis több, mint 30 métert kellett volna gyalogolni, már beszálltunk a kocsikba. A tanárnő egyébként érdekesen és érthetően magyarázott, csak iszonyú hosszan. Szóval nem bántam, amikor végre kiszálltunk a kisbuszokból a suliban, este fél nyolckor. Nem voltam túl jókedvű, de ezen némileg javított, hogy a szálláson szintfőzést tartottunk, ők egész jófejek voltak, de mivel későn értünk haza a kirándulásról, már csak a "buli" végét csíptem el. Visszavonulva a szobámba küldtem egy smst Jacobnak, aki előző este érkezett meg Indiából, és gondoltam már kiheverhette a fáradalmakat annyira, hogy felfogja az üzenetet. Tényleg így volt, rögtön visszahívott, és eredeti Jacob-beszéddel (kicsit pösze, iszonyú vicces) és kacagással vidított fel, illetve megjegyezte, hogy "éj Doni vír müsszen morgen umbedinkt SÖR oder BOR trinken". A lényeg, hogy a legfontosabb szavakra még mindig emlékszik magyarul. Azt hiszem ideje feltennem a németekről pár fotót, annyit meséltem már róluk, és sokan nem ismerik őket. Idei képem még csak annyi van, amit feltettem, de jövő hétvégén jönnek a szüleim, és ha minden igaz hozzák a gépemet. Viszont a tavalyi képeket közül néhányat felteszek, melyek akkor készültek, mikor Szegiben voltunk.

Tangó-szerű izé Lutschival

Christian, Jacob, Szöghi Zsófi

Barbi és Herr Peters (az előadásai is ilyen érdekesek ám!)

Holger, a Szélesszájú Kisbéka

Pertu 1

Pertu 2

Ma délelőtt találkoztunk Jacobbal, nagy volt az öröm. Aztán közös előadás, mely mi másról szólhatott volna, ha nem a ZOPP-ról (ZielOrientierter Projekt Planung), amellyel itt közösen ismerkedtünk egy évvel ezelőtt. Ea után meghívtak Danielhez vacsorázni, ő az a srác, akivel Jacob Indiában járt. Előtte azonban el köllött mennem a bankba, mivel tegnap már ide is ért az Erasmus-ösztöndíj (öt munkanap = pont két hét, nemde?), és el kellett intézni az átutalásokat. Itt megint sikerült előadni magam, ugyanis háromszor kellett hazamennem, mert valami mindig otthon maradt... Még szerencse, hogy terminálnál csináltam az egészet, mert teljesen hülyének néztek volna. Még elsiettem bevásárolni, majd eleget tettem a vacsorameghívásnak. Érdekes módon, itt nem volt gond a beszélgetéssel:) Egyik projektplánungtársnőnk is jelen volt, akivel már eddig is jókat röhögtünk, de most aztán végképp. Úgy röhög, mint egy kisgyerek, nagyon vicces. De a legviccesebb mégis az, hogy Bini a neve, és nem csak a neve hasonlít rettenetesen a Bimbire, kedves Anna!:) Aztán úgy döntöttem bejövök blogozni, mert már nagyon régen írtam Nektek, és a hétvégén úgyis találkozunk még Jacobékkal, ugyanis feltett szándékuk megosztani az ismerősökkel mind az 5 gigabájt fotót, amit Indiában csináltak, így nem tudom mikor írok legközelebb, lehet az egész hétvége a gigamegaterabájtok között telik majd el:)