Tyű, mostmár aztán vége a lazsálásnak. A múlt hét is szorgosan telt, azt hittem, ha nincs tanítványom, akkor annyi időm lesz, hogy csuhaj! Hát nem egészen, de azért lehetne rosszabb is. A múlt hét legemlékezetesebb történéseinek sorát a szerda esti Projektplánung nyitja. Christiannal elvállaltuk, hogy a két csapat (Kooperationsgruppe és Gestaltungsgruppe) javaslatait a beadandó tagolására vonatkozólag megpróbáljuk egy fedél alá hozni. Nála csináltuk az egészet Berlinben, gondoltam másfél óra alatt végzünk, hát nem egészen. Történt ugyanis, hogy mire hazaértünk hozzájuk a barátnője Katja egy tál frissen készített rakott krumplival várt bennünket. Szóval először megvacsoráztunk, mert üres hassal dolgozni azért mégsem lehet. Aztán kitalálták, hogy mielőtt belekezdünk, megmutatják a Skóciában készített fényképeket, úgyis meg kell emészteni a vacsorát. Így valamikor fél nyolc felé keztünk hozzá a munkának, s két óra alatt be is fejeztük. Mindezt azért, hogy másnap a többiek jól lefikázhassák, és újra átdolgozhassukJ. Csütörtökön rengeteget gondoltam rátok Zsaufi és Kingi, ugyanis az egész délutánt Althüttendorf kérdéses területeinek felmérésével töltöttük a Gestaltungsgruppe prominens képviselőivel (Kirsten, Sophie, Daniel és én), ahogy azt kell mérőszalaggal és ceruzával. Nem volt ám olyan jó dolgunk, hogy csak leolvastuk a lézeres ketyerét egy pillanat alatt! Így sötétedéskor már ideggyengén, szétfagyott lábujjakkal és merev kézfejjel tértünk haza. Azért vicces volt. Ha nyolcmilliárdszor nem mondtam el aznap, hogy bitte, akkor egyszer sem. Sajnos az itteni partnereimmel még nem vagyok olyan viszonyban, hogy egy ilyen felmérés olyan olajozottan menjen, mint Veled, Kingi: „Na eriggyé má arrébb Anyukám azzal a mérőpálcával, de izibe!” Pénteken sokáig alvást terveztem, ehhez képest előző este Bini telefonált, hogy jó lenne, ha reggel el tudnék velük menni interjút késziteni a projektben érintett hivatalvezetővel, és az épitési hivatal vezetőjével Joachimstalba, így reggel hétkor már Biniéknél voltam. Az interjú jól sikerült, kiderült, hogy ők tök mást szeretnének tőlünk, mint amiről eddig szó volt. Nagyszerű! Mindenesetre jól megkávéztattak bennünket, süte is volt, és jobbnál-jobb sztorikat meséltek nekünk, aminek persze semmi köze nem volt ahhoz, amiért jöttünk. Végül már-már újságírói bravúrral sikerült őket visszaterelni a lényeghez. Mennyivel egyszerűbb volt Kingi, mikor csak annyit kellett mondanunk: „és kedves József, ha azt mondom természet, mi jut erről az eszébe?” Az interjút letisztázandó közösen megreggeliztünk ezután Bininél, majd mindenki dolgára sietett. Nekem volt egy lápászat (eddig mocsárológia) csoportmegbeszélésem, a délután folyamán, majd egy másik évfolyamtársam, Sandro meghívásának tettem eleget. A srác félig Krisnás és a magyarországi Krisna-völgyben készített fotóit mutatta be az egybegyülteknek. Pont akkor érkeztem meg, amikor készen lett a kaja: sütőtök leves (sokkal jobb volt, mint a múltkori, bár Martini ebben sem volt) és főzz-össze-mindent volt a menü. Ettem csicsókát, hát egy rakás szar megfőzve, nyersen viszont nagyon finom. A magyar képek után, melyek közül csak a Balatonkenese és Fűzfő közötti vasúti töltést sikerült felismernem, egy szalmabála házakról szóló filmet tekintettünk meg. Ismét hatalmába kerített a szalmabála-láz, mint anno az Ökologikus építészet c. tárggyal kapcsolatban, emlékszel még Zsaufi? Sandroék meghívtak, hogy menjek velük a hétvégén izzadni. Először én is meghökkenve kérdeztem vissza, hogy micsinálni? De aztán elmagyarázták, hogy ez egy ősi indián szokás és hogy tök jó. Ekkor már beugrott, hogy még nagyon régen mestéltetek már erről Dia és Dorka. Mindenesetre visszautasítottam a lehetőséget, mert már hét elején eldöntöttem, hogy Cottbusba kirándulok. Így is lett, s Lutschiéknak nincs Semestertickete, Jacob Dortmundba utazott, Christianéknak pedig aznap volt a hatéves évfordulójuk, egyedül vágtam neki az útnak. Elegáns módon IC-vel nyomultam Berliből Cottbusba, majd átadtam magam a tömegközlekedés élvezetének. Rögtön leszállás után egy Ludmillát sikerült lefotóznom olyan közelről, amit álmaimban sem mertem gondolni. Eztán a város villamoshálózatát mértem fel szakmai szemmel. Természetesen mikor máskor újítják fel a vágányokat, ha nem pont akkor, mikor ott vagyok. Így a vonalak egy részén busszal oldották meg a közlekedést. A város villamoshálózatát ugyanolyan Tatra villamosok látják el, mint amilyeneket Szeged városa vásárolt használtan Potsdamból. A különbség csupá annyi, hogy ezek a felújításkor kaptak egy alacsonypadlós középrészt. Roppant érdekes és leleményes megoldás(ocska). Épp az egyik körvégállomáson fényképezgettem, amikor hirtelen és teljesen váratlanul megjelent egy nosztalgiavillamos! Rögtön lencsevégre kaptam, és feszülten vártam mi lesz a végkifejlet. Hát megállt. Sőt a vezér is leszállt. Na, nekem se kellett több, irány kérdezősködni. Nagyon készséges volt a vezérúr, elmondta, hogy különmeneten van, de nyugodtan szálljak fel, fényképezzek, stb. Ezek után már mindennel kapcsolatban kifaggattam, ezzel a villamossal, a Tatrákkal sőt az egykori Ikarusokkal kapcsolatban is. A csúcspont az volt, mikor együttes erővel kezdtük fikázni a kombínókat. Kiderült ugyanis, hogy Cottbus is akart vásárolni e csodás villamosokból, de volt eszük, és mikor a többi városban bekövetkeztek a sorozatos váztörések, inkább visszaléptek az üzlettől. Ezek után már magától értetődő volt, hogy elvitt addig a megállóig, ahol a jóléti villamosbérlő-társaságot vette fel. Azt hiszem nem kell tovább részletezzem milyen hangulatban voltam, mikor egy kis nosztalgiavillamosozás után leszálltam! Még mindig féig eufórikus állapotban tértem be a cottbusi vend múzeumba. Ugyanis az NDK útikönyv is említette, hogy a város kétnyelvű. Eleinte arra gondoltam, hogy a mi vendjeink rokonaira lelek itt, de hamar kiderült, hogy a hasonló megnevezésen kívül olyan sok közös nincs közöttük. Az itteni vendek, vagy más néven szorbok már a X. századtól kezdve itt laknak, a nyugati szlávokhoz tartoznak, és így rokanaik a lengyeleknek és a cseheknek, tehát nekem is szimpatikusak. A hatalmas kiállításon mintegy két óra alatt sikerült magam átrágni, nagyon szép anyag, csak a népzenéjükről mond keveset. Mostanában teljesen népzene-hiányom van. A magammal hozott Naplegenda CD-t már rongyosra hallgattam, és már szinte minden lehetőséget megnéztem, hogy hallhat itt az ember egy kis magyar népzenét, neadj’isten magyar néptáncelőadást, de a német kultúra fellegvárában, Berlinben erre nincs lehetősége az embernek. Természetesen otthontartózkodásom alatt semmi érdekeset nem játszanak a Táncszínházban sem... Lehet, hogy az Aranyvándor találkozóra Ani nénit is el kéne hívni, hogy tartson nekünk néptáncórát. Prágában utolsó este úgyis olyan jól ment a táncbemutató a sportpályánJ! Hazafelé természetesen másfelé jöttem, mint odafelé, így még Frankfurtban is jártam. Nem kell megijedni, nem tévedtem el annyira, itt mifelénk is van egy Frankfurt, csak éppen nem am Main, hanem an der Oder. Mikor fél 10 felé hazaértem még mindig nem volt vége a napnak. Ugyanis hivatalos voltam egy évfolyamtársam, Danja bulijába. Így a vasúttól hazasiettem, majd hamarosan indultam is tovább. Nem hiszitek el, de ismét jókor érkeztem, ugyanis a kaja pont kész lett. Nem is tudom honnan van ilyen jó érzékem ehhez... Az egész elég jól sikerült, a végét leszámítva. Ugyanis nem más vetett véget az összejövetelnek, mint a rendőrség. Pedig egyáltalán nem voltunk hangosak, állítólag az egyik lakónak nem tetszett, hogy nem volt kiírva a buli a lépcsőházban. Én egyetlen rendőrt sem láttam, mert végig a konyhában dumáltam. Csak hallottam amit mondanak, de André évfolyamtársam azt mondta, jobb ha maradunk. Állítólag többen voltak a zsaruk, de nem jöttek be a lakásba. Mindenesetre akit láttak, azt elhajtották. Na ilyet is itt kell átélnem. Még dumáltunk egy kicsit, aztán szépen hazaballagott a maradék pár ember is. Vasárnap mostam, főztem, takarítottam, lápászatot olvastam. Mindezek végeztével kora este még a lengyelekhez is kilátogattam. Hétfőn felfedeztem magamnak a könyvtár útvesztőit. Eddig megelégedtem annyival, hogy kikerestem a számítógépes adatbázisból a könyvet, majd megnyugodtam, hogy megvan, és mint aki jól végezte dolgát, szépen odébbálltam. Most azonban tényleg kellett egy könyv, így nem úsztam meg ennyivel. A rendszer lényege, hogy kikeresed a katalógusból a dolgot, majd szépen kikeresed magadnak a leltári szám alapján a könyvet. Itt valami szörnyrendszert alkalmaznak az ETO helyett, így eltartott egy darabig, míg sikerült végre meglelnem a keresett kiadványt. Azóta viszont szívesen járok a könyvtárba, mert számos izgalmas könyvet találtam, az egyetlen bajom velük, hogy németül vannak:)...