Az elmúlt hét legfontosabb eseményeiből szemezgetnók ezúttal is. Nagyon büszke vagyok magamra, mert hétfőn és kedden meg tudtam állni, hogy ne menjek sehova, hanem egy kicsit a főiskolai dolgokkal foglalkozzak, így a turizmust leszámítva megvan az összes beadandóm és kiselőadásom témája, le is egyeztettem már a tanárokkal. Ennek örömére persze szerdán húztam be Berlinbe amint vége lett a tanításnak. Szerencsére csak francia volt, mert Zsíroshegyiné (természetvédelem) beteget jelentett, bár állítólag többen látták a főiskolával szemben lévő pralinéüzletben, de azzal nyugtattuk meg magunkat, hogy nyilván pralinébetegségbe esett. Csütörtök reggel hivatalos voltam az egyik évfolyamtársam, Susan születésnapi reggeliző-zsúrjára. Egész jól sikerült, friss péksütemények, torta, banános kenyér… És a legeslegviccesebb, hogy mindez abban a lakásban került megrendezésre, ahol anno Lutschi lakott, s mikor mi itt voltunk mi is itt háltunk. Barbi, a Lutschinak rajzolt báránykád még mindig a konyha falát ékesíti! A jelenlegi lakók nagyon boldogok voltak mikor elmeséltem a történetét, mert már sokat gondolkodtak rajta, hogy honnan származhat. Délután pedig a projektplánung csapattal Berlinben jártunk egy tervezőirodában, melynek a vezetője még korábban felajánlotta segítségét nekünk. Két és fél órán keresztül tárgyaltunk, végül magunk között szólva nem sokkal okosabban távoztunk. Nem baj, nyelvgyakorlásnak nem volt rossz. Pénteken ugyancsak Berlin volt a program, mert titokban MSN-társalgást szerveztünk Rencivel és Vikivel, ugyanis pénteken volt a gólyabál Gödöllőn, és mindenki kint volt, aki már nem lakik a koliban. Mintegy 160 percet sikerült társalogni, de már nagyon jól esett hallani a hangotokat! A körülmények nem voltak éppen ideálisak, ugyanis egy internetkávézóba ültem be, ahol rögtön az első 5 perc után rámszóltak, hogy ha kicsit halkabban tudnám intézni… Szóval innentől kezdve semmi örömujjongás, hahotázás, ordibálás. Azért így is jó volt, bár többször lincshangulat volt körülöttem. A projektplánungos Daniel azóta már felajánlotta, hogy hozzá mehetek, úgyhogy jó volna a többiekkel is összeszervezni valami hasonlót. Miután a gödöllői interurbánt befejeztem, és már négy kés állt ki a hátamból, Zümivel is társalogtunk egy jót. Ezután hazafelé vettem az irányt, és a vonaton már megint megtalált magának egy csapat punk. A főnök egy húszas évei végén járó, rózsaszín hajú roncs volt, aki ülni alig bírt már, olyan részeg volt, aztán két fiatal srác tartozott még a galerihez, Zöldike és Kékike, akik épp lázadó korszakukat élhetik, és nem lehettek idősebbek 18-nál. A csapat éke Csoffadtka volt, egy szintén 18 körüli konszolidált leányzó, aki kilógott a sorból, mert nem volt festett a haja, és nem is volt bepiálva. Aranyosan társalogtak egymással, rikoltoztak és minden megállónál azt hitték, hogy már EW-ban vagyunk. Azért sem ülök el gondoltam, amit azzal háláltak meg, hogy engem is bevontak a beszélgetésbe. Megnyugtattam őket, hogy a vonat csak EW-ig megy, így nem fognak fennmaradni rajta, és én is ott szállok le. Ezzel Zöldike agya elvolt egy darabig, ugyanis három-négy percen keresztül dolgozta fel az információt, majd annyit mondott, hogy jó, de szóljak, ha már ott vagyunk, mert nem akar fennmaradni a vonaton. Ezek után nem bonyolódtam bele, hogy mit jelent az Endstation, miszerint végállomás kifejezés. Különben kellemesen elbeszélgettünk, közös megegyezéssel eldöntötték, hogy biztos eberswaldei vagyok, azért tudom ilyen jól a dolgokat. Búcsúzóul a főnök meghívott, hogy valamelyik nap látogassam meg a munkahelyén, a vasúti felüljáró környékén dolgozik Fedél Nélkül árusként, és a csapat nevében minden jót kívánt, ezt én is viszonoztam, és mondtam, ha arra járok, mindenképpen meglátogatom munka közben. Ezek engem mindig megtalálnak. A múltkor utazok az S-Bahnon, alig vannak páran a kocsiban, felszáll egy gusztusosan ápolatlan csaj rózsaszín szőrzettel a fején, és hová ül le a majdem töküres kocsiban??? Hát persze, hogy közvetlenül velem szembe! Remek. Miután kényelmesen elhelyezkedett: láb fel az ülésre, a hátizsákját hozzáb*szta a lábamhoz, de legalább elnézést kért, elkezdett falatozni. Ínycsiklandó szendvicsét olyan szépen és szolídan ette, hogy én hozzá képest bármelyik királyi családhoz elmehetnék étkezni, de így legalább a vagon túlfelén ülők is hallották, hogy a lányka falatozik, mert olyan iszonyatosan csámcsogott. De önzetlen lelkületű volt a drágám, ugyanis engem is megkínált! Tudjátok, hogy nem vagyok különösebben válogatós, de ez a gasztronómiai élmény nekem is soknak tűnt, így egy „Nájn, dánkesőn”-nel visszautasítottam kedvességét, amin valószínűleg megsértődött szegény pára, mert a következőnél leszállt. Ha már a guszta témáknál tartunk el kell meséljem egy másik élményemet, amikoris közel voltam ahhoz, hogy a buszon előttem ülő fazon nyakába hányjak. Ugyanis az itt teljesen természetes, hogy mindenki nyilvánosan túrja az orrát például a buszon, menet közben az utcán, előadáson a főiskolán stb. De ez az előttem ülő, konszolidált ötvenes fazon elkezdte kaparászni a pörsenéseit a fejbőrén, majd nem hagyta ám veszendőbe menni a talált dolgokat, ugyanis nagy cuppogások közepedte hasznosította. Tíz perc után tényleg ott voltam már, hogy lehányom. Ennyit a német kultúráról. A hétvégét egészen furcsa módon Berlinben töltöttem. Jacob és Daniel ugyanis szombat este tartotta az indiai képek bemutatóját. Minegy 60 embert szándékoztak meghívni az eseményre, amiből végül hál’ Istennek csak 30 lett. Mindenesetre pénteken megkérdeztem tőle, hogy tudatta-e már a házban lakókkal, hogy mire készül. Azt mondta, hogy már kiírta, mire csak annyit tudtam mondani, hogy helyes, akkor tíz perc türelmet már nyertünk a szomszédoktól! Nyolcra volt meghirdetve a kapunyitás, és nem késtem el, mert már hatra ott voltam! Igaz eredetileg 4-re akartam menni, tehát azért hoztam a szokásos szintetJ. Nem különösebben pakoltunk össze, ugyanis a házigazda azt mondta, hogy nem szükséges. Na ja, mondtam neki, még nem voltál Maribulin, Apukám! Aztán fél kilenc felé elkezdett szálingózni a nép, és fél tízre már egész sokan voltunk. Úgy látszik végérvényesen rajtam marad a Donny (kiejtésben majdnem tökéletesen egyezik a magyar Danival)név, ugyanis miután bemutatkoztam egy-egy ismeretlen emberkének, hogy ihj bin Dánijel, mindenki megkérdezte, hogy és honnan ismerem Jacobot, majd mikor Magyarországot emlegettem, akkor mindenkinek leesett, hogy „ááá dú biszt dánn Donny, fíl háb ihj són űber dihj gehőrt!”, Szóval te vagy Donny, már sokat hallottam rólad. Megismertem végre személyesen Katját, Christian barátnőjét is, hát őt is csepp asszonynak nevezné Almási úr. Csak 500 képet válogattak össze a srácok, így mintegy két óra alatt végig is értünk rajtaJ. Rengeteg képet csináltak a helyi tömegközlekedési eszközökről, így roppantul élveztem a vetítést. Christian pedig egy glasgowi vonalhálózati térképpel, amit a múlt heti kiruccanásukkor szerzett, egy traktorkártyával, amit a pincében talált lomtalanításkor és egy üvegcse feketeerdei körtápálinkával lepett meg az este folyamán, amit ott helyben el is fogyasztottunk. A diasó után a bulié lett a főszerep, de nem tartott túl sokáig, mert egy csomóan hamar lelépték. Viszont átjött az egyik szomszéd, de nem azért mert aludni, hanem mert bulizni akart! A végkifejlet persze ismét az lett, hogy Justynával és egy vodkásüveggel talált ránk a pirkadat, miközben a Fijesztamekszikánára (80-as évek német slágere) roptuk. Délben igyekeztünk lelket verni magungba, és kicsit összerámoltuk a lakást, meg kitakarítottunk. Jacob elmondása szerint még nem látta ilyen tisztának a lakást, többször kell tehát bulit szervezni. Mondam neki, hogy ez a koliban is így működött. Az ebédünket az éccaka megismert szomszéd sráccal együtt költöttük el a közeli csájna-buffetben. Justynkával közben az összes karácsony körüli lengyel és magyar szokást tárgyaltuk meg, majd megállapítottuk, hogy érdekes módon igen sok a hasonlóság. Ezek után felkerekedtem, és irány a Fridrichstrasse, ugyanis egy továbbképzéssel, nyelvtanulással és külföldi tanulmányutakkal kapcsolatos kiállítás volt az egykori szovjet kultúra házában, és gondoltam megnézem hátha találok valami hasznosat. Ugyanis mostmár el kell mondjam Nektek, amit gondolom mindannyian sejtetek, meg mondogattam is már az elején: mindenképpen maradni szeretnék a jövő félévre. Ehhez azonban valami ösztöndíjat kell találjak, és a kiállításon kaptam is hasznos infokat a dologgal kapcsolatban. Jacobnak persze tőle megszokott módon volt egy kedves megjegyzése, mikor mondtam, hogy indulok, mert még elnézek a Fridrichstrasséra: „Eszbánfáren, odervász, dú zau!” S-Bahnozgatunk, mi, te disznó! De amikor elmondtam, hogy miért megyek, akkor kisebbfajta örömtácot lejtett, hogy akkor maradok a jövő félévre is. Eddig ugyanis az erre vonatkozó kérdéseket mindig a titokzatos „málsauen”, majd meglátjuk kifejezéssel ütöttem el, minek hatására az útlevelem ellopatását és egyéb, a hazajutást nehezítő eseményeket helyezett kilátásba. Miután a cseh információs pultot is kifosztottam a kiállításon, hazafelé vettem az irányt, de nem ment ám olyan egyszerűen, ugyanis az Amszterdam-Angermünde IC a mozdony meghibásodása miatt 60 percet késett, a Düsseldorf-Stralsund IC forgalmi okból 35 percet, a RegionalExpress pedig megszokásból 20-at. Német pontosság, mi?