Na, a nehezén tán túlvagyok. A két legnehezebb már mögöttem van. Bár egyiknek sem tudom még az eredményét, mivel mindkettő írásbeli volt. Egészen jól sikerült beosztani az időmet, bár így is sikerült kétszer éjszakázni, de mi az az otthoni átvirrasztott vizsgaidőszakhoz képest, ahogy Zsófi mondaná: már csak egyet kell aludni a vizsaidőszak végéig, bár még három hét van addigJ! Szóval kikapcsolódni is volt időm, ezt pedig egy Christian által szervezett póker esten tettem meg. Kicsit más szabályok szerint játszák itt, mint ahogy mi anno a táborokban játszottuk, még valamikor alsós korunkban. Szerencsére nem én voltam az egyetlen zöldfülü, többen éltünk a Christian által készített összefoglaló lapocskák adta lehetőségekkel, melyeken az értékes kártyakombinációk voltak felsorolva. Díjak is voltak ám az első három helyezetnek, mégpedig egy naptár (valószínű az elfekvő karácsonyi ajándékok egyike:), egy üveg pezsgő, a fődíjat pedig egy kétliteres sör testesítette meg. Minden ravaszságomat latbavetve sem sikerült azonban a sört megszerezni, mert a negyedik helyen kiestem, de addig hősiesen, és póker arccal játszottam, legalábbis asszem. A fődíjat egy saját bevallása szerint szintén kezdő (bár vérprofi taktikával játszó) leányzó, Uta vitte haza, aki a hidegvér hidegvérével játszva, hülyének tetetve magát szedte el a nagy pókerbubusok zsetonjait. A finálé mintegy másfél órán át tartott, közben ketten idegösszeroppanást, négyen pedig szívinfarktust kaptak, köszönhetően a nyertesasszony már említett taktikájának. Mikor nagy nehezen véget ért, és mindenki igyekezett életet lehellni magába, még pont volt annyi idő az utolsó vonat indulásáig, hogy elcsípjük, így Daniellel útra keltünk, és egy - mattrészeg ifilyányok sóműsorával tarkított - S-Bahnozást követően időben érkeztünk a Hauptbahnhofra. Nem így tett a RegionalExpress, ugyanis egy negyven perccel később tette csak tiszteletét, mint ahogy illett volna neki. Ráadásul Bernautól Eberswaldéig vonatpótlást végeztek a pálya felújítása miatt, így ez is rátett még egy lapáttal. Mikor nagy nehezen megérkeztünk Bernauba, a pótlóbusznak híre-hamva se volt. Kiderült, hogy aranyosan elment amikor a vonatnak menetrend szerint meg kellett volna érkeznie, hát nem kedvesek? Ott áltunk mintegy tizenöten az állomás előtt, és nem akartunk hinni a szemünknek. A kalauzok lázas telefonálásba kezdtek, minek hatására jó húsz perc múlva megjelent két taxi, így végül urasan a Die Bahn számlájára taxival érkeztünk Ew-ba. Hajnali fél négykor már az ágyamban is voltam. A Berlin Kreuzberg-Ew úthoz tehát az eredeti másfél óra helyett csupán három és fél órára volt szükség. Itt minden olyan flottul megy! Mondanom sem kell, hogy másnap nem sikerült kilenckor kezdeni a tanulást… Kimondottan kapóra jött, hogy Jacob felhívott, hogy el tudnánk-e tolni a vasárnapra tervezett lengyel vacsorát keddre. Kapva kaptam az alkalmon, így volt időm tanulni vasárnap este is. Hétfőn aztán számot kellett adnom lápászat tudásomról. Élőszóban, szemtől szemben a vizsgáztatókkal. Még a pókerpartin megkérdeztem a srácokat, hogy itt is öltönyben szokás-é megjelenni a szóbeli vizsgákon, mire csak röhögtek egyet, és azt mondták, hogy itt abban megy az ember amiben akar. Hát, gondoltam, hamár mocsárológia, akkor stílszerűen fürdőnadrág-búvárszemüveg összeállításban teszem tiszteletem, később azonban mégis elvetettem ezt a lehetőséget. Mindenesetre a vizsga igen jól sikerült, bár két szó nem jutott eszembe németül, de körülírtam őket, így édesdeden elcseverésztünk a lápok lelkivilágáról, meg az ozmózisról, illetve a lecsapolás - egy mocsarász számara - lesújtóan tragikus hatásairól. Meg kell mondjam, kifejezetten élveztem és egyáltalán nem izgultam. A tanárnő is élvezhette, mert másnap az eredménylistán a beíratkozási számom (vö. Neptun-kód) mellett az 1,0 szerepelt, ami itt a lehető legjobb. Mikor ezt kis pajtásaim megtudták, Jacob egyszerűen seggberúgott, Christian kijelentette, hogy stréber vagyok, Lutschi meg csak egyszerűen örült neki. Kedden hatalmas bizniszinglistudásomról kellett írásban számot adni. Remélem meglesz, forcsjúnetli nem volt olyan drámaian nehéz, mint ahogy a paprikamániás angoltanár beharangozta. Ezek után viszont nem maradt el a jutalom, ugyanis délutánra Justyna konyhájába voltam hivatalos. Persze azért Jacobbal a tanulásra is szántunk időt, mivel csütörtökön mindkettőnknek Zsírosszegi Kapafogné vizsga ZH-jával kellett megbírkózzunk. A tanulást sikerült úgy időzíteni, hogy pont akkora lettünk kész vele, amikor – legnagyobb bánatunkra – már nem tudtunk semmit segíteni a konyhában, csak vártuk, hogy készen legyen. A menü: zurek, majd pierogi ruskye, végül lengyel kakaós süte. Hát nem sok szavamat hallották evés közben… A pierogiról annyit, hogy aznap január 23-a volt… Aki nem volt velünk anno Zakopánéban, annak elmondom, hogy akkor 28-a volt, és 28 pierogit engendtem le a torkomon. Jacob már nem lepődött meg a fogyasztáson, mert Szegiben és Gödöllőn is töltöttkáposztáztunk már együtt, Justyna azonban elismerő arckifejezéssel főzte ki az újabb adagokat. Egyszóval mennyei este volt! Másnap Naturschutz ezerrel, este sokat gondoltam Rád Viki, lélekben együtt kávéztunk az automatáknál! Azt is mondhatnám, Mamát idézve, hogy többször is feketéztem az est folyamán (Gerikém: Apuka csinált feketét (szokott), pedig nem is Bilisziben voltunk). Csütörtök délelőtt még feljött hozzám göndör barátom, és átvettük a kérdéseket, persze Kapafogné így is tudott újat kérdezni, ráadásul még kérkedett is ezzel egy bájos mosoly kíséretében, melynek hatására igazi lincshangulat alakult ki az előadóban, de testi fölényével senki sem mert szembeszállni. Szóval megírtuk, eredmény állítólag pár hónap múlva, ha a nőn múlik. A zh után megjutalmaztam magam egy templini utazással. Nagyon szép kisváros, még vissza kell térni, mert most szoros volt a menetrend. Terveim szerint ugyanis vonattal tértem volna vissza Eberswaldéba, azonban a vicinálisok bezárása nem csak otthon van napirenden, ugyanis a Templin-Joachimsthal vonalat a decemberi menetrendváltás óta bezárták… Így gyorsan vissza a buszhoz, s akkora mázlim volt, hogy két perc múlva jött is a busz. Alig akart megállni, s mikor felszálltam a sofőr megfeddett, miszerint nem szakszerűen várakoztam, és ő nem tudta megállapítani, hogy a helyijáratot vagy őt, a helyközit várom. Modtam, hogy encsuldigung, de máshogy nem nagyon tudok várni a buszra, mint, hogy állok a megállóban. Aztán később megenyhült, mert mikor Joachimsthalban más útvonalon ment, mint gondoltam, és odamentem hozzá, hogy megy-e a pályaudvar felé, vagy inkább itt szálljak le, már rendkívül előzékenyen leültetett az első ülésre, hogy mindjárt a pályaudvaron vagyunk. És lőn, mikor odaértünk még megnyugtatott, hogy van még öt perc a vonat érkezéséig, és csak fáradjak át a felvételi épületen. Megköszönve segítségét így is tettem, és szépen hazavonatoztam Vadkanerdejébe. Pénteken dolgoztam már valamit, ugyanis mióta visszajöttem még semmit nem sikerült ezzel kapcsolatban csinálni, így most behoztam magam. A hétvégén végre megérkezett a hó. Nagy örömünkben a lakótársakkal először hócsatáztunk egy jót, majd hónő építésébe kezdtünk. Levezetésképp felraktam a téligumikat a Trabira, és elvégeztem az ilyenkor szükséges dolgokat, úgyhogy mostmár semmilyen hóakadály nem állhat az utunkba! Hétfőn ismét vizsga volt napirenden, méghozzá Falufejlesztés. Mivel szóbeli volt, nem volt különösebb probléma, mert mindent körül tudtam írni, ha nem jutott a szó az eszembe. Próbálkozásomat 1,3-as (otthon 4,7) eredménnyel jutalmazták. A nagy örömre való tekintettel este meghívtam a szinttársaimat vacsorára, ugyanis főztem egy nagy kondér paprikáskrumplit. A jelek szerint jól sikerült, ugyanis gyorsan a végére jártunk. Szerdán francia zh volt a program, a feladatok rém egyszerűek voltak, de a fordítással adódtak problémák. Gyönyörűen le tudtam volna fordítani magyarra, ráadásul a TGV-ről volt benne szó, de köszönhetően a nagy nehezen megszerzett francia-német miniszótárnak, melyben a szavaknak kb ötöde volt csak benne, a németre fordítás igen nehézkesen ment, s így problémáim adódtak az idővel. Mindegy azért meglesz. A zh után bementem Berlinbe, hogy megtudjam milyen az ujjméretem, ugyanis az otthoni végzős gyűrűhöz szükség van erre az adatra. A néni elég bután nézett, amikor előadtam neki, hogy ugyan gyönyörű dolgai vannak, de engem csak az ujjam mérete érdekel. Aztán Binivel és egy barátjával találkoztam, úgy volt, hogy moziba megyünk, de leragadtunk az első kocsmában, és az utolsó vonatig ott is maradtunk. Mostmár 98 %-át értem annak is, amikor két német rettenetesen hadarva igyekszik meggyőzni egymást egy-egy heves vitában. Nagyon jól sikerült kis este lett a végén belőle.