Szerdán természetvédelemmel kezdtünk. Az előadó hölgyről nem túl sok jót hallottam. Mind Lutschi, mind Christian elmarasztalóan nyilatkoztak Frau Stöckmannról. Mikor először megpillantottam, elcsodálkoztam. Szép nagy ember. Úgy 120 kg környéke, köldökig lógó mellek, ahogy az ilyenkor lenni szokás. Kellemesen elhanyagolt ruházat, és hihetetlenül érthetetlen beszéd, köszönhetően a két hatalmas kapafognak a metszőfogai helyén. Az előadás valószínűleg nem volt rossz, de én végig azon voltam, hogy legalább egy-egy szót megértsek a mondandójából. Nem volt könnyű. Viszont írásvetítővel dolgozik, és nem kapkodja le olyan gyorsan a fóliákat, így legalább azokat le tudtam írni. Az előadás végére már kezdtem hozzászokni a stílusához, így már majd minden harmadik szavát értettem. A lényeget a végén mondta el, miszerint a gyakorlatokon mindenkinek ki kell választani egy témát, aminek utánamegy, majd az eredményeket prezentálja a többieknek. Ezt még lenyeltem, utána viszont kifejtette, hogy minden gyakorlaton egy téma kerül kifejtésre, mégpedig úgy, hogy 2/3 rész a hallgatói előadás, a maradék időben pedig ő kommentálja a hallottakat, és természetesen ezeken a "kis"előadásokon elhangzottak a vizsga részét képzik. "Kis"előadás, ugyanis a gyakszi 2/3-a pontosan 60 percet tesz ki. 60 perc egy témáról, németül. Csodás, nem? Hál' Istennek a végén hozzátette, hogy akik nagyon akarnak, dolgozhatnak ketten is. Remélem akad valaki, aki hajlandó velem dolgozni, így csak 30 percet kell beszéljek majd... Az előadás alatt azért adódtak vicces pillanatok. Legalább százszor jutottál az eszembe, Zolika, ugyanis a "rükkuplung" kifejezés legalább ennyiszer került említésre az előadás folyamán, a végén már a röhögőgörcs környékezett. A legeslegvégére hagyta a hölgyemény a legjobb hírt, miszerint ezen a héten a gyakorlatok elmaradnak. Ezen felbuzdulva rohantam el a nyelvi tanszékre, ahol elméletileg az angol-felelevenítő órám kezdődött. Kár volt a sietség, a kiírt terem ugyanis zárva volt, érdeklődésemre a tanszéken azt mondták, hogy csak a jövő héten kezdődik. Hiszen ez csodás, gondoltam, ma ezek szerint nincs több órám! Felsiettem hát Frau Meierhez, aki a külföldi tanulmányok kordinátora, és elkértem tőle a többi külföldi diák ímélcímét, ugyanis nagyon szerettem volna már találkozni velük, így azt gonoltam szevezek egy kis találkozót. Frau Meier kicsit vonakodva adta oda a címeket, merthogy adatvédelem, meg ilyenek, de azért nemlétező bajsza alatt mosolygott, hogy mekkora hülyeség ez a "dátensucc"(adatvédelem). Végül elkülde az összes adatot, így meg tudtam írni a levelet a többi külhoni gyermeknek. Azért nem ment ilyen könnyen, ugyanis a legtöbben nem beszélik a dajcse nyelvet, így az a három sor amit in inglis írtam beletellett vagy fél órába, mert majd' minden szónak utána kellett néznem (milyen jó, hogy vannak onlájn szótárak!). Ezek után írtam egy smst Christiannak, hogy bár azt mondtam, hogy nem tudunk pecázni menni, mert egész nap suliban vagyok, mégis mehetnénk, mert szinte minden elmaradt és tankolnom is kell a Trabiba. A válasz igen gyorsan érkezett, és rövid volt: Reggel óta az Odera partján állok, várlak! Irány tehát ismét az Odera. Fél egyre értem oda, az eső szemerkélt, Christian pedig a kocsiban ült. Már azt hittem feladta, de csak ebédszünetet tartott. Ennek befejeztével elindultunk hát a folyóhoz, most másik helyen próbálkoztunk, amin nem számított rossz döntésnek, mert egy óra elteltével Christian fogott is egy csukát. Jóval nagyobb volt, mint az előző, így megállapítottuk, hogy még jövünk párszor, és akkorát fogunk fogni, hogy majd nem bírjuk hazavinni. Nekem egy sükér akadt a horgomra. Természetesen fotókat is készítettünk, de még nem küldte át ezeket,
így sajnos nem tudom közszemlére bocsájtani halainkat. Miután az eső igencsak rákezdett, úgy döntöttünk, hogy mára elég ennyi, és fél hatkor elkezdtük bontani sátorfánkat. Mindkettőnknek korgott a gyomra, már alig vártuk, hogy átérjünk a határon. A vámosok ezt azzal hátráltatták, hogy elkérték még a kocsipapírokat is, nyilván nem olyan megszokott látvány errefelé egy Trabi magyar rendszámmal... A határon átérve először kenyeret és felvágottat vettünk, meg persze krówkát (vajkaramella), majd a horgászferszerelések között nézelődtünk, míg végezetül leültünk a már ismert vendéglőben. Na jó, ez azért túlzás, mert két konténer melletti sörpadokat asszem nem szokás vendéglőnek nevezni. Iszonyatos zabálást csaptunk. Saslik, sültkrumpli, bigos, kenyér. Mindeközben csak kajáról beszélgettünk, ki mit hogy csinál, milyen a magyar, és milyen a német disznóvágás, emlegettük a szegi töltöttkáposztát, maséltem neki a fülesdi Málékásásról... Ezután kipróbálta a Trabit. A sebváltó működését ugyan több ízben el kellett magyarázzam, de ezek után kitünően megfeleltre vizsgázott. Hazafelé mondtam neki, hogy választhat, vagy a kipufogót szagolja, mert utánam jön, vagy előttem hajt, és kifolyik a szeme, mert cseppet magasan hordanak a fényszóróim. Az előzőt választotta, mert anno egy MZ-vel kezdte a motoros életet, aminek hasonló bukéja volt. Így szépen hazacsorogtunk, ő ment tovább Berlinbe, én pedig "leraktam a kocsit egy édes orgonabokor alá", hogy drága Nagymamámat idézzem, ugyanis az eredeti helyemet elfoglalták a parkolóban. Arra gondoltam már félálomban, hogy holnap vajh' hányan jönnek el a külföldi diákok közül a holnapi találkozóra, de végiggondolni már nem tudtam, mert elnyomott az álom.