És lett is holnapután! Tehát a nagy szombati program: Nyílt nap a Berlin-Brandenburgi Közlekedési Szövetségnél (VBB), illetve InnoTrans 2006-Nemzetközi vasúti kiállítás Berlinben! A Friedreichstrassén kezdtem, a nyílt nappal. Őszintén szólva nem volt olyan nagy durranás. Néhány sátor, minimális mennyiségű jármű, azokra sem lehet felszállni. Szóval ott álltam leforrázva, hogy itt, ahol a múzeumok mindegyike arról szól, hogy taperoljál meg mindent, meg próbáld ki és éld át, egyszerűen nem lehet felszállni a kiállított buszokra. Bánatomban beszereztem néhány hasznos kiadványt, mint pl. menetrend, kirándulásjavaslatok stb. Épp a sírás határán álltam, amikor megpillantottam a buszt, ami az InnoTransra vitte át az érdeklődő szakbarbárokat. Hirtelen mosoly lepte el az arcom, mert bár nem egy gyönyörűséges Ikarus "Schlenkie" ahogy itt a csuklóst hívják, de legalább egy 1958-ból származó, a BVG (a berlini BKV) által gyártott csőrös emeletes busz várta az érdeklődőket, akik szép számmal gyűltek össze, mintegy keretbe foglava az öreg járgányt.

Ekkor ugyanis még nem lehetett fölszállni, de a sofőr már benn pöffeszkedett az otthonosnak nem éppen mondható vezetőfülkében. Amikor kinyíltak az ajtók, mintha otthon lettünk volna! Az érdeklődők mindegyike elfelejtette minden testi baját, lábfájását, sántaságát, és élsportolói gyorsasággal igyekezett elfoglalni helyét, lehetőleg fölül. Néha tompa puffanás, máskor egy-egy visszafogott "Deine Mutter" hallatszott. Többet ésszel, mint erővel, adtam ki a jelszót, tülekedjetek csak, kedves germánok, nyomjátok egymást agyon. Mikor ez majdnem bekövetkezett megszólalt az idításjelző, ekkor én minden tülekedés és kényelmetlenség nélkül felléptem a lépcsőn, mögöttem pedig bezárult az ajtó. Így elsőosztályú panorámát élvezhettem, nemcsak az utat illetőleg, hanem az egész vezetőfülkét beláttam, mert az olyan volt, mint a teherautóknál, két ülés volt benne és a busz teljes széleségét kitette. Így egy második szélvédőn keresztül néztem kifelé a négykerekűből. Tisztára olyan volt, Roland, mintha 620-ason utaztam volna, csak a sofőr nem kopogott hátra:) De nem ám, sőt egy kis ablakon keresztül még beszélgetni is tudtunk. Csak annyit kellett mondanom neki, hogy szinkronizálatlan váltó, igaz? Ugyanis a következőképpen folyt a sebességváltás: kuplung, sebesség ki, kuplung fel, gázfröccs, kuplung, sebesség be, gáz, kuplung fel. Rámnézett, és ettől a pillanattól kezdve bármit kérdezhettem, mindenre készségesen válszolt. Egy mellettem álló, elegánsan a '80-as évek divatja szerint öltözött középkorú tachinierer igyekezett beleszólni a beszélgetésünkbe, valami rettenetesen hülye kérdéssel, de a sofőr úr mindössze két szóban volt hajlandó válaszolni neki. Beszélgetésünket a jelentős hangerejű muzsikával dolgozó motor ugyan kissé hátráltatta, de a főnökúr minden pirosnál lejjebb vette az alapjáratot, így már ez sem jelenthetett problémát. Mintegy negyven perc mennybennjárás után érkeztünk meg a kiállítás helyszínére. A belépés szerencsére díjtalan volt, bár még nem tudtam miért. A Messe (berlini Hungexpo) területén számtalan otromba pavilon található, így a lényeg nem is volt látható a bejárattól. Két pavilon között húzódik ugyanis az a két sínpár, melyeken a villamosokat, személyvagonokat, mozdonyokat bemutatták a nagyérdeműnek. Már csak egy lépcsőforduló választott el a várva-várt látványtól. Épp azon gondolkodtam, hogy vajon mit pillantok meg először. Vettem hát egy nagy levegőt és megfordultam. Nem kellett volna. Mi került legelőször a szemem elé? Hát persze, hogy az a fostalicska kombínó. Ej, de kár, hogy nincs velem senki, most szépen előadhatnám az egész történetet, sőt, mint írtam Christian már ismeri is, az apósa jóvoltából. Apropó megtudtam az úriember nevét. Gangolf. Maga Christian is elismerte, hogy eléggé szokatlan név. Csak helyeselni tudtam ezzel kapcsolatban. Szóval a világ leghosszabb villamosa. Összeszedtem magam és fölszálltam rá. A vezetőfülkét még úgysem láttam belülről, így vagy tíz percig álltam ott. Mire odajött egy öltönyös szímensz névtáblás fazon, és legynagyobb döbbenetemre azt kérdezte - persze németül - , hogy na mi az, mi nem tetszik? Eddig azt hittem, hogy ha akarok tudok bánni a mimikámmal, de ezek szerint mégsem. Csak annyit mondtam neki, hogy Budapestről jöttem... Erre rögtön szabadkozni kezdett, hogy beállítási problémák voltak, meg persze mi magyarok csesztük el, pedig jól ki lett képezve a személyzet, mert ő is jelen volt. Cáfoltam állításait. Végül egy kombinó hűtőmágnessel próbált lekenyerezni (jelenleg a hűtőszekrényem fal felőli oldalán található), és megnyugtatott, hogy ezek csak kezdeti problémák. Hát persze. Továbbálltam hát, rengeteg mindent láttam, ültem AVE-n, ami az ICE spanyol változata, sok szép villamos volt kiállítva, mindbe be is lehetett szálni. Roland, a Skoda új villamosa is kint volt, tudod a prágai 9110-es, amit a Vencel térnél láttunk a 3-ason. Ezen kívül három lengyel gyártmányú villamost is kiállítottak, meg kell mondjam a kerekeknél az üléselrendezést olyan frappánsan és kényelmesen oldották meg, hogy a világ leghosszabbikának tervezői nyugodtan példát vehettek volna a lengyelekről. Miután mintegy négy óra alatt végeztem a szabadtéri résszel, gondoltam benézek a pavilonokba és felkeresem a BVG standját. Ekkor döbbentem rá, hogy miért lehet ingyér bejönni. A pavilonok már kongtak az ürességtől, a szakmai napok végeztével ugyanis csak a szabadtéri kiállítás tart nyitva. Lelombozva átballagtam hát az árusokhoz, de útközben még megtekintettem az egyetlen kiállított gumikerekű járművet, egy négytengelyes duplacsuklós trolit. Épp ezt vizsgáltam, amikor egy kellőképpen retardáltnak kinéző srác ért mellém (iszonyúan hasonlított a Koloo-ra, csak vörös volt a haja, Kolisok)(bocs Andriska!), és annyit mondott, hogy "zer interesszánt", miszerint nagyon érdekes. Erre ki kellett fejtsem neki, hogy az Ikarus már a '80-as évek végén kifejlesztett egy duplacsuklóst.

Ekkor kiderült a srácról, hogy nézeteit tekintve teljesen ép. Elmondása szerint ugyanis ő maga is nagyon szerette a magyar Schlenkie-knek, és tudomása szerint egyet még életben tart a BVG. Ezügyben nyomozást indítottam. Miután ezt megbeszéltük az árusok felé iramodtam. Minden erőmet össze kellett szedjem, ugyanis a kirakott képeslapok, könyvek, modellek és ajándéktárgyak láttán 5 perc alatt el tudtam volna költeni a féléves ösztöndíjamat. Szorosan zsebre tett kézzel néztem végig először a kínálatot, majd meggyőztem magam, hogy azért üres kézzel mégsem lehet távozni, és 10 Euro kiadásba még senki sem halt bele. Visszatértem hát a legszebb képeslapokat árusító standhoz, és csemegézni kezdtem. Az eladó öt perc kifejezetten magyar témájú képeslapválogatás után megkérdezte, hogy honnan jövök. Mondtam neki, hogy Budapestről, és közben a képeslapokat mutogatva igyekeztem alátámasztani álláspontomat. Ezek után már a kiejtésem alapján is megítélhette, hogy nem vagyok idevalósi. Most döbbentem rá, hogy tulajdonképpen jó, hogy senki nem jött velem, mert a pasassal legalább egy órán át beszélgettünk, és ezt kevesen tolerálják, bár a blog olvasóinak legnagyobb része ezen kevesek egyike. Mindegy azért örülök, hogy a dajcsokat nem kellett rögtön a mély vízbe löknöm, bár előbb-utóbb úgyis eléri őket végzetük:) Mindeközben szebbnél-szebb fotók kerültek elő, melyeket az ex-mozdonyvezető maga készített. A kegyelemdöfést egy kis modell adta meg, de azt mondta, külön díjszabást állít fel számomra. Bár 9 képeslappal és egy modellel a kezemben már kénytelen voltam azt mondani neki, hogy ne mutasson több albumot, mert csak a szívem vérzik. Erre kezembe nyomott egy gyönyörűen felújított Farost (Ikarus 55) ábrázoló fotót. Számolgatni kezdtem és 11 Euro lett a végösszeg a Faros-képpel együtt. Ám legyen gondoltam, két év múlva úgyse tudok eljönni a következő InnoTransra. Végül az ex-vezér rámnézett és azt mondta, hogy 6 Euro, majd behozza a németeken, így jó? Megkötöttük az üzletet, búcsúzóul még elmonda, hogy a neten hol találom meg a féltve őrzött képeit. Mint egy győztes hadvezér, úgy indultam haza, lám a gyönge kezdés milyen szépségeket rejtegetett. A DB-t kicselezve a Hauptbahnhofon szálltam fel a vonatra, így végre emeletes kocsiban utazhattam haza. Ezüst Nyíl már nagyon várt az eberswaldei pályaudvaron, így gyorsan felpattantam rá, és hazasiettünk. Hazaérve méltó helyre kerültek a megszerzett relikviák, így nagyon boldogan hajthattam álomra a fejemet.

A vasárnap a munka és tüsténkedés jegyében telt, persze csak azt követően, hogy dél tájékán felkeltem. Reggeli után mosással keztem, mert mióta megérkeztem ezt még nem sikerült megejtenem, és már kutatásokat kellett indítsak a szekrényben tiszta fehérneműk után keresgélve. A mosógépek az alagsorban találhatóak, de mi csak egyet használhatunk, bár első blikkre semmi kifogásom nem, volt ellene. Bepakoltam hát a szennyest, és kinyitottam a mosószertartó tetejét. Beleöntöttem a szert, majd puszta kiváncsiságból a másik kis fedelet is felhajtottam. Ez nem volt üres. Sőt. Rettenetes büdös szagú, világos bézs (nem kertelek: hányás) színű szvörtty volt benne. Erősen elgondolkodtam, hogy a kézi mosás sem olyan fárasztó, vándorban is kibírtuk, emlékszel Zsuzsanéni, mikor a világos nadrágjainkat mostuk, mert hátul kicsit foltosak lettek... Áh, mondom ez már legalább egy hónapja benne lehet, azóta meg mostak már a géppel, úgyhogy bátraké a szerencse! Hála az égnek teóriám helyesnek bizonyult, mert mikor a centrifuga is leállt, és holtsápadtan felnyitottam a fedelet a nedű változatlan állapotban kacsingatott felém, így megnyugodtam, hogy nem kell kölcsönkérjek ruhát senkitől. A második program már sétagalopp volt, így míg a gép mosott nekiálltam kitakarítani. Elmondom, Dafi, hogy arany életünk volt a koliban szemét ügyben bár ez akkor kevésbé tünt fel nekünk, és remekül tudtunk egymásra mutogatni, hogy ki van soron a szemét kivételében (Koloo, ha 2x kivitte a két év alatt). Ott ugyanis csak a lépcsőházig kellett elvonszolni magunkat, hogy kidobjuk a szemetet. Itt viszont a szelektíven összegyűjtött szemetet le kell vinni a kerten keresztül az új épület mellett található hulladékszigetre. Halogattam is egy darabig a dolgot, de már nem lehetett vele tovább várni. Aztán kiporszívóztam, lemostam a mosdó fölötti tükröt, és megállapítottam, hogy felmostni elég lesz jövő majd a jövő héten, nem szabad halálra dolgoznia magát az embernek vasárnap. Azért így is ragyogott a szoba, de tényleg. Ezzel még nincs vége a házimunkáknak, mert főzni is kellett ám! Múltkori sikeremen felbuzdulva inkább a felmelegítős Bolognai szósz mellett döntöttem, a tésztát csak nem rontom el. Hál' Istennek jól sikerült minden, így nagyrészét rögtön felfaltam. Kis szieszta után bejöttem a főiskolára, hogy írjam a blogot. Ebben az akadályozott meg, hogy rögtön összefutottam Lutschival, aki azon nyomban úszni hívott. Így öt perc elteltével a már megszokott módon 4+0,5 fővel robogott a kis furgon a Parsteiner See felé. Büszke voltam magamra, hogy meg tudtam állni, és nem mentem ki éjszaka a tanyára, hanem visszajöttem, és megírtam a vasárnapi bejegyzést. Egyre értem haza, még szerencse, hogy másnap csak 13:30-kor kezdődött az első előadás.

Így elegendő volt felkelnem tízkor, mindent nyugodtan el tudtam rendezni, és fél egykor már a menzán voltam, hogy kézbevegyem a várva-várt Semesterticketet. Csupán háromnegyed órát kellet sorbanállnom és átadták azt az okmányt, aminél jobban semmilyen hivatalos iratot nem vártam még jobban (jó, a jogosítványomat lehet). Örömömet rögtön megoszthattam Frnkst. Christiannal, aki a menzán ebédelt, és rá jellemző módon még nálam is jobban örült az egésznek. Ekkor azonban iszonyatos gyomorgörcs kerített hatalmába, mert az órára nézve eszembe jutott, hogy 10 perc múlva kezdődik az első előadás ebben a távolban töltött félévben. Nyomasztott, hogy idegenek lesznek, jó gondoltam, hogy nem fognak megenni, és az eddigi tapasztalataim alapján igem barátságosak a német diákok, de mégiscsak ismeretlenek. Aztán elkezdődött. A dékánasszony tartotta az órát. Neki nem tudott bemutatni Kerstin a múltkor, mert nem volt a szobájában, így végig attól rettegtem, hogy meg fogja kérdezni tőlem, hogy ki vagyok, persze jó kacifántosan, és én ott fogok ülni kukán, mert azt sem tudom, hogy mit kérdezett. Egész előadáson éreztette a gyomrom, hogy ő is létezik, bár a görcs idővel alábbhagyott. A diáktársak le se szartak. Senki nem jött oda, hogy hát te ki vagy? Pedig náluk méginkább azonos óráik vannak, és nincs keveredés az évfolyamok meg a szakok között. Na mindegy. Az órából egész sokat értettem, bár rá kellett jönnöm, hogy még nem meg az egyszerre figyelés és jegyzetkészítés, így jegyzeteim igen hiányosak lettek, mert a nő nagyon gyorsan pörgette a diákat, és esélyem se volt leírni mindegyiket. Ezért úgy határoztam, hogy a végén minden bátorságomat összeszedem, és odamegyek hozzá, hogy valamilyen módon tegye elérhetővé az órai anyagot.Gondoltam, ha nálunk is működik az, hogy a tanár felteszi az anyagot a netre, vagy pendrájvon odaadja, akkor miért ne működne itt is. Hatvanezerszer elmondtam magam azt az egy mondatot, és mindig elcsesztem a nevet, így mikor már az előadás a végéhez közeledett, tuti beégésre számítottam. Ám a nő megmentett, ugyanis azzal fejezte be, hogy természetesen az egész anyag fent van a suli hálózatán. Hatalmas kő esett le a szívemről. Az előadás végeztével eszembe ötlött, hogy vár rám Berlin, mert a Semestertickettel annyit utazhatok, ammennyi csak belémfér. Persze trolival mentem a vasútállomásra. A peronon várakozva egyszercsak rámmosolygott egy lány. Persze visszamosolyogtam, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mert napközben többször is előfordult, hogy a suliban rámmosolyogtak vadidegenek. Ez olyan kedves gesztus, az embernek jobb kedve lesz tőle. Ez a lány azonban odajött hozzám, és megkérdezte, hogy én is elsős vagyok-e. Mondtam neki, hogy én is új vagyok tulajdonképpen, de az 5. szemesztert hallgatom. Bezsélgetni kezdtünk, aztán egymás mellé ültünk a vonaton. Már rég elhatároztam, hogy nem fogok ellenkező neműt rögtön a beszélgetés elején a hülyeségeimmel traktálni, de miután harmadszorra is megkérdezte, hogy miért jövök Berlinbe el kellett mondjam a vaóságot, hogy tulajdonképpen csak utazgatni. Igyekezett megértőnek bizonyulni. Ezek után próbáltam kevésbé sokkolni, és mondtam, hogy inkább ő meséljen magáról, de ő mindezek ellenére az én történeteimet akarta hallani. Gyorsan arra tereltem a szót, hogy már jártam Berlinben, mire rögtön azt kérdezte, tetszett-e. Erre a szokásosat tudtam csak mondani, hogy nem szép, de érdekes. Ez telitalálatnak bizonyult, ugyanis azt mondta, hogy úgysincs mit csinálnia, megmutatja nekem, hogy Berlin igenis szép. Az Alexon kezdtünk, bár ez egyáltalán nem szép, de ragaszkodtam hozzá, hogy nézzük meg, mert idén még nem voltam ott, és szép emlékeim vannak róla, igaz Nyunyusék és Szakirányosok?! Ezután a Haus Ungarn előtt elhaladva a Rotes Rathaus előtti szőkőkút felelevenítette bennem az érettségi utáni nyarat, amikoris Nyunyusékkal - érett emberek lévén - itt adtunk elő jeleneteket a Szezám utcából, illetve Nyuny szerint Háncseszfejjel fényképeztem. Ezeket azért nem meséltem el Josephinének, merthogy így hívják a lányt. A Hackescher Hof felé vettük irányunkat, és tényleg, nagyon szép helyeken jártunk. Maga az épület is gyönyörű, hét belső udvara van, mindegyik tele fákkal, bokrokkal. Olyan csönd volt egy nagyváros kellős közepén, hogy nem akartam elhinni. A környék sem kevésbé csúnya, kicsit olyan volt, mint nálunk a hatodik kerület (figyeled, Judó?) szebbik része. Aztán hirtelen egy művésztelepen találtuk magunkat. Egy félig összedőlt épületbe költöztek be a jelenkor alternatív stílust képviselő művészei, a környező grundon pedig tele van kávézókkal, ahol mindenféle kacatot alakítottak át ülőalkalmatosságnak, asztalnak, a bárrész pedig egy rózsaszínre festett Robur-roncsban kapott helyet. Ez a rész megintcsak az érdekes, de nem szép kategóriába tartozik. Ekkor már sötétedett és Josephinének mennie kellett, de még telefonszámot cseréltünk, és elhatároztuk, hogy legközelebb innen folytatjuk... Kellemes érzésekkel és mosolyogva folytattam utamat a Zoologischer Garten felé, ahonnan emeletes busszal akartam menni valamerre. Pont beállt egy 245-ös, és mivel senk sem volt a megállóban felszálltam rá és fönt legelöl is le tudtam ülni. Szép hosszú útvonala van. Majdnem a végállomásig mentem, de mivel villamosozni is akartam kicsit előbb leszálltam, és villamossal folytattam utamat, sajnos nem Tatra jött. Hol másutt szálhattam volna le a Strassenbahnról, ha nem az Eberswalder Strassénél. Innen már csak kis metrózás következett, hogy átszállhassak az S-Bahnra, amivel Südkreuzig közlekedve már az eberswaldei vonatra szálhatok fel. Épp átszálltam a Schnell-Bahnra, amikor Lutschi hívott fel, hogy milyen volt az első nap. Aztán mondta, hogy Stephennek ma kellett volna leadnia az Msc. diplomáját, Omar viszont végre leadta, nekem megvolt az első nap, és ezt mind meg kell ünnepelni a tábortűz mellett, és várnak. Így hazaérve bepattantam a Trabiba és irány Ackermannshof! Szerencsére most nem felejtettem otthon a Milotai Szilvát, és ezt Stephen élvezte leginkább. A kétdecis palack hamar kiürült, igaz öten voltunk rá, mert egy újabb barátjuk tünt fel a színen: Jutta. Ő még náluk is idősebb, pedig már ők is közelebb vannak a harminchoz, mint a húszhoz. Egész este csöndben volt, de kedvesen mosolygott. Az este is csöndesre sikerült, szólt a zene, Stephen vezényletével pedig művészi fotókat készítettünk. Majd igyekszem tőlük megszerezni párat amit felrakok. Még megállapodtunk, hogy reggel nyolckor ébresztő, mert mindenkinek van dolga, nekem 10-kor kezdődött a turizmus előadásom.

Mikor csörgött az ébresztő nem bírtam felkelni, és utánaszámoltam a dolgoknak, hogy fél kilenckor is elég kelni, így átállítottam a vekkert fél kilencre. Közben, mint kiderült Lutschiék felkeltek, de látták, hogy alszom, így ők is visszamentek. Egy levelet tettek az ajtóm elé, hogy ha felkeltem ébresszem fel őket és együtt megreggelizünk. Így nemsokára már főtt a kávé, Omar elugrott friss zsemléjért és jól be(!)reggeliztünk. Épp időben értem vissza, gyorsan lezuhanyoztam, majd kiderült, hogy a szobából a suliba két és fél perc alatt is be lehet érni. Még volt tíz perc az előadás kezdetéig, de most már nem izgultam, mert a turizmust tartó Dörtét már ismertem, Kerstin neki is bemutatott. Sőt, újdonsült évfolyamtársim közül ketten odaültek hozzám, és megkérdezték, hogy ugye én vagyok a Daniel, aki Magyarországról érkezett, mert az egyik lakótársamtól már hallottak rólam. Nagyon aranyosak voltak, azt mondták, hogy tegnap nem mertek odajönni hozzám, mert nem voltak biztosak a dologban. Pedig én sem harapok, és most a hajam is rövid, úgyhogy egész konszolidáltan nézek ki. Ekkor azonban elkezdődött az előadás. Nagyon jó volt, szinte mindent értettem, csak pár szót kellett felírnom, aminek utána kell nézni a szótárban. Vicces volt, a végén egy tesztet töltöttünk ki az utazási szokásainkról, és Dörte odajött hozzám, hogy értem-e a kérdéseket. És lemagázott, pedig mikor bemutatkoztunk anno, akkor még tegeződtünk, tisztára olyan volt, mint Szabó Pistivel a Településhigiénia. Ea után újdonsült pajtásaim azt mondták, hogy a fele évfolyam már elment, így majd holnap mutatnak be a többieknek, mert a délutáni GIS azon kevés tárgyak egyike, ami nem az egész évfolyamnak szól. Nekik ugyan volt még ma évfolyamelőadásuk, de azokat én nem vettem fel. Ezek után, mivel az évfolyamtársaim órára mentek, Lutschi otthon írja a diplomáját, Josephine nem válszolt asz sms-emre (mondta, hogy nem tökéletes a telefonja), Christiannak szintén előadása volt, F. Christiant meg nem láttam sehol, hazamentem ebédelni, majd ledőltem egy kicsit, aminek persze elalvás lett a vége. Még szerencse, hogy felhúztam a telefont, így időben beértem. A GISt a már említett Herr Torkler tartja, akivel a múlt héten megbeszéltem, hogy járhatok az órára. Nagyon laza fickó, iszonyat jófej. Azzal kezdte az előadást, hogy bemutatott a jelenlévőknek. Aztán kis eligazitást tartott a tárgyat illetőleg - szétröhögtük az agyunkat -, majd közölte, hogy a kedves kollégái szerint a program jelenleg nem működik, amivel dolgoznunk kéne. Így viszonylag hamar befejeztük. Én följöttem a gépterembe, hogy írjak Nektek. Egyszercsak egy csajszi jött be Herr Torklerrel, a lány ezután elment, Herr Torkler pedig odajött hozzám, hogy nézük meg, hátha működik a program. És láss csodát, működött, így megkérdezte tőlem, hogy ráérek-e. Modtam, hogy persze, időm mint a tenger (csak négynapnyi lemaradást kell behozni a blogon). Olyan rendes volt, hogy két órán keresztül magyarázta, hogy mi is a különbség az ArcView 3.1 és az ArcGis között. Közben a főiskolai emilemet is megcsináltuk (így mostmár a ddezseny@fh-eberswalde.de címre is írhattok, bár inkább maradjon a jól bevált duncz), és accountot is kaptam, így már nem Lutschi nevén vagyok bejelentkezve. Este fél nyolckor hagytuk abba, de biztos, ami biztos alapon a tavalyi GIS I feladatokat itthagyta nekem, hogy jó lenne, ha átnézném jövő hétre. Csak 23 feladat, és az elsővel egy óra alatt végeztem és az a legkönnyebb... Mondjuk még új a program, bezzeg a jó öreg ArcView, azt már csukott szemmel is simán kezeljük, igaz-e Gödöllői Csapat? Még szerencse, hogy jövő héten elmarad az óra, mert nemzeti ünnep lesz. Azóta pedig a blogot írom 00:42 van, de utólértem magam végre!!! Igyekszem ezentúl rendszeresebben írni, és mindenkit bátorítok a hozzászólásra! Holnap este, ha minden igaz Holger jön Lutschiékhoz, ő Lutschi bátyja és volt velünk Szegiben, így a Szakirányosok már ismerik őt. A hétvégén meg lehet, bár nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy elmegyünk a Balti-tengerhez (Keleti-tenger). Várom a híreket Rólatok, mindnkit csókolok.