ÖÖÖÖ!

Az előbb valamit rosszul nyomtam, úgyhogy nem tudom mi ez az utolsó bejegyzés. Na mindegy, még tanulni kell a blogozást. Ahogy kis barátnédtól tanultuk Nyunyus németórán: Wo gehobelt wird, fallen auch Späne...

Jó rég nem írtam, igaz? Hát igen történt velem ez-az, alig voltam Eberswaldeban, a főiskolára meg végképp nem jöttem be. Most azonban igyekszem mindent pótolni. Vasárnap esténél tartottam, azta pont egy hete volt! Hétfő délelőtt bizony volt még mit elintézni. Először is az aláírásra váró bérleti szerződést kellett visszaszerezzem Herr Nitschtől. Ezt fél 11-re sikerült is megkapni. 11-kor találkoztunk Lutschival a Városháza előtt. Először sorszámot kellett húzni, de nem ám úgy van mint nálunk, ezután egy kis váróteremben kell leülni. Kisvártatva szólítottak is minket, és végre beléphettünk az előbbinél tízszer nagyobb helyiségbe. Ez nem a német logikára és precizitásra utal, kint nyomorog az ember, mert kicsi a hely, bent meg olyan messze ül az adminisztátorhölgy, hogy ordibálni kell vele, hogy meghallja. Mindegy. Szóval elkérte az irataimat, és öt perc elteltével már igazi, hamisítatlan eberswaldei lakosként távoztam. Legalábbis ideiglenesen eberswaldei lakosként. Mondta a hölgy, hogy a recepción - mert egy városházán miért ne lenne recepció, ugyebár? - kapom meg az üdvözlőcsomagot. Nem tudtam mire vélni a dolgot. A recepcióhoz érve senkit nem találtunk ott. Ám ahogy ilyen helyen illik, egy rézcsengő állott a kedves kliensek rendelkezésére, amivel a recepcionert elő lehetett hívni barlangjából. Gongszóra elő is jött egy hölgy, gyorsan összeállította a csomagot és egy "herclik vilkommen in éberszválde" kíséretében átadta. Hogy mit tartalmazott a kis dosszié? Hát egy pár prospektust a városról és környékéről, melyek mindegyike a birtokomban volt már eddig is a készséges Tourist Informationos néninek köszönhetően, illetve ingyenes belépőket a város különböző múzeumaiba, az állatkertbe és fél éves tagságot a városi könyvtárba. Egész el voltam alélva, hogy milyen kedves városba helyeztem át székhelyem egy időre. Ámuldozásomat azzal szakította meg a hölgy, hogy mielőbb menjünk át a pénztárhoz, mert 10 perc múlva bezár. Oh, mondom bürokrácia, és ennek költségeit nyilván meg is kell fizetni. De nem! Lutschit megkérdezve ugyanis kiderült, hogy az előzőekben felsoroltak mellé kapok a várostól 80 Eurot. Csak úgy. Puszira. Mert örültek, hogy ide jöttem tanulni. Hát nem édesek? Kiderült, hogy minden újonan érkező hallgató 80 Eurot kap a várostól, míg a már régebb óta itt tanulók félévente 50-et. Kedves gesztus, nemde? Meg hasznos is. :) Ezek után egy fagyival megünnepeltük, hogy a legszükségesebbeket sikerült elintézni. A főiskola épületével szemben van egy fagyizó, oda tértünk be. Hát nem egy Daubner... Itt egy időre elváltunk egymástól Lutschival, de megbeszéltük, hogy délután elmegyünk fürdeni az egyik közeli tóhoz. Én a T-Mobile szaküzlet felé vettem az útirányt, mert nem igazán működik a vezetékes számom. Elvileg az általam megadott lakcímtől számított 2 km-en belül bárhol használhatom a mobilomat vezetékes percdíjakkal, ehhez képest mindenütt működik, csak a szobámban nem. Kiderült, hogy mivel csak 3 hónapos szerződést kötöttem a 2 km-en kívül nem is tudom használni a telefont, csak ha engem hívnak (ezt persze a szerződéskötésnél elfelejtette közölni a kissé beszédhibás kolléganője). Ehhez képest Berlinben küldem és kaptam sms-t. Ezen igen elcsodálkozott a nő, és azt mondta, hogy nem lehetséges. Mondtam neki, hogy pedig de. Erre felhívta a sűrű magenta (tudjátok nem bíbor, hanem magenta!) ködbe burkolózó nagy-nagy témobil központi agyat, ahol közölték vele, hogy tényleg nem lehetséges az amit mondtam. Én közöltem vele, hogy egyáltalán nem zavar, hogy ennek szöges ellentétét tapasztaltam, az viszont igen, hogy a szobámban nem működik a vezetékes szám. Na kiderült ám, hogy rossz címet írt be a múltkor a már említett selypes kolléganője a számítógépbe. Elhiszem, hogy nehéz egy címet kimásolni a bérleti szerződésből... Miután ezen változtattunk, mosolyogva elbúcsúztunk egymástól. A telefonom azóta sem működik rendesen... Eztán bejöttem a suliba, és megkerestem Kerstint, aki a tanszéken dolgozik, és már ismerjük egymást a tavalyi kiruccanásról. Pénteken nem tudtam vele beszélni, mert beteg volt. Most azonban majd' kicsattant az egészségtől, és kapva-kapott az alkalmon, hogy mindenkinek bemutasson a tanszéken. Kedves Szakirányosok, itt ragadom meg az alkalmat, hogy Kerstin üdvözletét elküldjem Mindannyiótoknak. A vezetéknevem persze nem fért a fejébe, így közös erővel mutattunk be engem, ő elmondta a kis monológját, és a Dániel után mindig szünetet tartott, amikor is bekapcsolódtam, hogy Dezsény. Vicces volt. Miután megismertem a jövendőbeli tanáraimat, és elintéztük, hogy a GIS II tárgyat a GIS I lehallgatása nélkül is felvehessem, hazatértem. Alig tettem be a lábamat a szobába, megcsörrent a telefonom, - véletlenül pont volt térerő - és Lutschi mondta, hogy tíz perc múlva itt vannak értem, és nyomás fürdeni. Gyorsan összekészültem hát, és negyed óra múlva már röpültünk is a Parsteiner See felé. A kocsi személyzete négy plusz fél főt tett ki. Lutschi, a barátja Omar, Dennis közös barátjuk és jómagam. A fél főt Zlodziej, Lutschi kutyája tette ki (lengyel származású, neve tolvajt jelent). A tóhoz megérkezve teljesen le voltam nyűgözve a látványtól. Dombok között fekvő, erdőkkel határolt, kristálytiszta vizű tó. Ámulatomból az a tény rázott fel, hogy germán barátaim anyaszült meztelenül siettek a tó felé, és invitáltak engem is. Nem akartam a fürdőnadrágommal vacakolni... Ígyhát igazi német Freikörperkultur (közismertebb nevén FKK) -fürdőzést tartottunk. A sonkádi este emléke idéződött fel bennem, kedves érintett Népefront-társaim. A víz üdítően hűvös volt, legfeljebb 16°C, így folyamatosan úsznom kellett, hogy ne fagyjak bele. Mindeközben kedves barátaim aranyosan pancsikoltak a számukra pisimeleg vízben (mégiscsak németek, vagy mi) én a jég szorításából igyekeztem kitörni minden egyes karcsapással. Lutschi kifejtette, hogy neki 12°C a határ... A fagyhaláltól Zlodziej mentett meg, amikoris néhány pofont kevert le puszta szeretetből, úszás közben, de legalább a lába meleg volt. Hihetetlen ez a kutya, a földúton a tóig végig a kocsi előtt rohant, pedig legalább 40-nel mentünk, majd jó fél órát úszkált, és a partra érve még dobáltunk neki botokat közös erővel, át-átverve őt, miközben folymatosan rohant. A Duracel-nyuszi hozzá képest nyugdíjas lajhár. Visszaérve a városba megcéloztuk a Plust, mert nem volt náluk semmi kaja otthon, majd Omar ötlete alapján kipróbáltuk, hogy valóban adnak-e 50% kedvezményt a helyi indiai étteremben a diákoknak. Adtak. Életemben először voltam indiai étteremben, de nagyon tetszett. Jó nagy adagokat kaptunk, és egy csomó olyan ezközt, amiről fogalmam se volt, hogy mire való. Mint kiderült, ezzel nem voltam egyedül... Spenótos marhát ettem rizzsel. Jó fűszeres volt, de nagyon finom, és sok! Mint kiderült, Omar is igen nagy zabagép, így Lutschi maradékát elfeleztük. Még vagy egy órát ott voltunk, és beszélgettünk. Egész sokat értettem belőle, és nagyon aranyosak voltak, amikor megszólaltam mindegyik csöndben maradt, hogy nehogy elnyomjanak. Jó hangulatban, és teli hassal tértem nyugovóra.

Kedden kellett befizetni a beiratkozás költségét, a Semesterticketet, amivel állítólag egész Berlin-Brandenburg tartományt szétvonatozhatom kedvem szerint!, és a csipkártya kaucióját. Kezdem azt hinni, hogy a német precizitás és logika csak valami mendemonda! Miután ugyanis rövidebb lettem cirka 150 Euroval, kisült, hogy a csipkártyát csak másnap vehetem át, ugyanis a pénztár (K, Cs) és a Számtechcentrum (Sz, P) nyitvatartása nincs összeegyeztetve! Azt hittem itt minden pikk-pakk megy, de közelsem! A Semesterticket várható érkezésének idejéről lövése sincs senkinek, de legalább a diákigazolványomat megkaptam. Egy fecnit! Egy kis darab, ollóval kivágott vékony papírt! Na itt már teljesen kikészültem. A német személyi egy akkora laminált papírdarab, ami pont nem fér már be a péztárcába, a diák pedig egy közönséges cetli. Nálunk ez sokkal jobban meg van oldva! Na mindegy, irány a gépterem, hogy hírt adjak magamról. Ekkor született a keddi bejegyzés. Hazatérve nekiálltam főzni. Zöldbabfőzelék lett a menü debrecenivel. Ezzel az eresztéssel nem igazán büszélkedhetek, mert bármivel is próbálkoztam az ízesítés terén, végül mégiscsak rántottleves ízű főzeléket sikerült kreálnom, de nem ez volt életem legrosszabbika. Azért a koliban készített ecetfőzelékemnél nehéz rosszabbat kreálni, igaz Kolisok? Ismét csörgött a telefon, Lutschi hívott, hogy menjünk ki az istállóba és nézzük meg a lovakat. Tíz perc múlva egy újabb barátjukat ismertem meg, Stephent. Így ismét négy plusz fél fővel utaztunk, csak most egy kétszemélyes Renault kisáruszállítóban, és Dennis helyett Stephennel. Újra felelvenedtek előttem a fülesdi csomagtartóban utazások... Csak most nem lettem olajos:). Az istálló nincs messze Eberswaldétől, gyakorlatilag egy Kersko-szerű kiskertes övezetben található. Ám akárhogy vizsgálódtam nem találtam Kiskerttulajdonosok Eberswaldénak feliratú táblát:).
Még lenyírtuk a füvet a karám körül egy darabon, mire besötétedett, és visszaindultuntunk. Az estét a prospektusok, térképek böngészésével töltöttem.

Szerda reggel korán keltem, mert 7 és 8 óra között lehet átvenni az elektronikus kulcsot, így bejöttem a suliba, végre kezembe vehettem a hőn áhított csipkártyát, amivel akár az éccaka kellős közepén is bejöhetek a gépterembe, majd ennek örömére megírtam a szerdai bejegyzést. Délután bevásárlás volt a program, mert minden tejet megsemmisítettem már, de most nem kaptam semmi ajándékot a vásárláshoz. Késő délután ismét eljött értem a kis furgon, és kivitt a tanyára. Rögtön nekifogtunk főzni. Hát nagyságrendekkel jobbra sikerült a mindentbele-szósz, mint az én zöldbabom, így pillanatok alatt a lábas és a tészta végére jártunk. Kiderült, hogy Stephen gyermekkora nyarainak egy részét a "Báláton" mellett töltötte. Ezzel megvolt a közös téma, éjszakába nyúlóan társalogtunk, kersztrejtvényt fejtettünk, sokat segítettek javítgatták örök hibáimat névelő ügyben. Nyunyus, úgylátszik mégsem működik a spráhgefűl, vagy csak egyelőre blokkolt. Éjszaka nagyon jót aludtam az Omar által készített ágyban, délig is aludtam volna, ha Zlodziej nem tör be a szobámba, és zaftos ébresztőcsókokkal nem tesz tanubizonyságot arról, hogy tulajdonképpen kedvel.

Így azoban kilenckor fölkeltem, és reggeli után bejöttünk Lutschival a városba, ő a tegnap a gépteremben felejtett pendrájvát igyekezett felkutatni, én pedig hazaszaladtam, és magamhoz vettem Hrabal Egy osztályismétlő emlékezései című könyvét, majd vissza a tanyára. Ezen a csütörtöki napon Nyáriszünet-napot tartottam, ami abból állt, hogy visszaérkezésünk után befeküdtem a függőágyba, és egész álló nap olvastam, közben mosolyogva gondoltam Rátok, kedves Népefront-társak, akiktől a könyvet kaptam. Képzeld Zsuzsanéni, épp a Kisautó című novellát olvastam, amiben Hrabal a macskáiról ír, amikor az egyik ottani macska, amelyik koromfekete, és fehér mellénykéje van, pont olyan, mint a Svarcava, csak nincs fehér fuszeklije, hangos miákolással adta a tudomásomra, hogy megérkezett délelőtti körútjáról. Megsimogattam és mondtam neki, hogy pont egy olyan macskáról olvasok, mint ő maga. Ezek után egész délután a függőágy alatt feküdt... Pedig nem is szeretem annyira a macskákat. Tud valamit ez a vén csirkefogó Hrabal;). Késő délután csak azért hagytam abba az olvasást, mert megint úszni indultunk. Itt ugyanis megérkezésem óta cirka 25°C van napközben, bár éjszaka azért lehül. Ezt a víz hőmérsékletén is lehetett tapasztalni, mert bár eleinte hidegebbnek tűnt, mint a múltkor, de sokkal tovább bent tudtam maradni, és kifejezetten jól esett, hogy nem olyan meleg. Még a végén az Ostseeben is fürdeni fogok télen. Nem tudtam ellenálni a mghívásnak és ezt az estét is kint töltöttem a tanyán. A menü most pizza volt, mindenki kapott egy negyed térfelet, és azt azzal rakta meg amivel akarta. Hús nem lévén, hagymával raktam púposra az én térfelemet - Rencikém, ez még Neked is elnyerte volna a tetszésedet! - meg paradicsommal és sajttal. Mielőtt beraktuk volna a sütőbe a többiek jól kiröhögték az övékéhez képest még így is csoffadt pizzámat, ám kivéve a sütőből az enyém festett a legjobban. Kb. 1 perc alatt tüntettük el főztünket. Stephen is iszonytos mennyiséget meg tud enni ám! A végén el kell menjünk Lengyelországba, hogy kiderítsük ki a legnagyobb haspók, én pierogival nevezek:). Abból ugyanis a Zakopanéban Marival tartott evőversenyünk alkalmával 27 csúszott le, bár az utolsóknál már akadtak problémák. Jó kaja után megszomjazik az ember, így - mégiscsak Némethonban vagyunk - sört iszogattunk, és iszogattunk... Aztán a jó milotai szilvapálinkám - ezer köszönet érte Máska - a szobámban lévén, kénytelenek voltunk a jó Lidl vodkára ráfanyalodni. Lutschi és Omar ezután mondta azt, hogy ők inkább nyugovóra térnek, mi azonban Stephennel nem adtuk fel, és ahogy Dzs. Kán is énekli: "Vodka trinkt man pur und kalt, das macht hundert Jahre alt!" Tehát magában és hidegen ittuk a vodkát. Ezt az idézetet persze neki is előadtam, mire rögtön felcsendültek szájából a már sokaknak jól ismert sorok, és közösen zengtünk, hogy "Dschin-Dschin-Dschingiss Khan he Männer, ho Männer, tanzt Männer so wie immer..." Majd az éneklés az est méltó lezárásaképp szabadtéri porcelánbusz-vezetésbe torkollott.

Nehezen keltem másnap.
Pedig tízre bent kellett lennem EW-ban, mert Christiannal megbeszéltük, hogy pecázni megyünk. Így kilenc előtt tíz perccel kikászálódtam az ágyból, a többiek még mind aludtak, hátrahagytam nekik egy levélkét, hogy mégse higyjék azt, hogy elvesztem, felpattantam (jó, ez azért túlzás) az egyik bringára és Eberswaldénak vettem az irányt. Szépen legurulok, gondoltam naivan. Az addig kicsit lejtősnek ítélt útról kiderült, hogy igencsak az ellenkező irányba lejt, mint gondoltam. Legalábbis egy háromsebességes női biciklit a leengedett ülés miatt törpeülésben tekerve úgy tűnt, mintha a Himaláját készülnék meghódítani. Alig értem haza, már telefolált Christian, hogy most ért a suliba, és menjek. Remek, mondtam 20 perc és ott vagyok (mint már említettem biciklivel 3 perc az út). Mindenképpen le akartam ugyanis zuhanyozni. Ebből persze semmi sem lett, mert a füdő ajtaján egy kis cetli lógott a következő, számomra akkor igen szimpatikus feirattal: "Kérem 12-ig nem használni!", és valami észveszejtő ecetszag áradt ki a helyiségből, ami különösen jól esett a tegnapiak után... Sebaj, gondoltam a halak úgysem érzik, Christiannak meg elmesélem mi történt és lehúzott ablakkal megyünk. Persze a helyzet nem ilyen egyszerű, mert még el kellett mennünk horgászjegyet venni. Az üzletben kissé szégyenkeztem vélt bukém ügyében, de a semleges reakciók eszembe juttatták, hogy bizony a németek sem fürdenek naponta. Elégedett mosoly árasztotta el az arcom. Miután mindent beszereztünk, kezdetét vette az utazás. Jacob kocsijával mentünk, akit szintén tavaly ismertünk meg, és azóta már volt nálunk a tavasszal, most azonban Indiában van és örök hasmenéssel küzd, így nincs szüksége a kocsira, ezért azt távvolléte alatt Christian használja. Kicsit nehézkesen haladt a társalgás, ugyanis nehezen jöttek elő azok a fránya szavak, bár lehet, hogy magyarul se lett volna sokkal jobb a helyzet... Végül megérkeztünk az Odera partjára, kiszedtük a cuccot a kocsiból, és farkasszemet néztünk Lengyelországgal, a túlpart ugyanis már a lengyeleké. Kinéztünk magunknak egy szimpatikus móló-szerűséget, és átküzdve magunkat a dzsungelt alkotó szúrós cserjésen le is telepedtünk. Szeretettel gondoltam Kistrancskura, aki két éve megtanított pecázni, többször is mosolyogva gondoltam vissza azokra az időkre, amikor ólom nem lévén a Trabiból kiszedett kerékanya szolgált nehezékként a szikszalaggal megjavított horgászboton, miközben gugoltunk a Túr partján, és azon tanakodtunk, hogy ma is üres kézzel megyünk-e haza. Most széken ülve a legmodernebb eszközökkel pecáztunk, de semmivel sem volt jobb, mint a Túrnál... A táj nagyon szép volt, bár a Túrt nem lehet felülmúlni. Ééééééés most először a blog életében egy eredeti német felvétel következik, így mindenki eldöntheti, mennyire szép tájon pecáztunk.

Egytől egészen nyolc óráig kint voltunk, gyönyörű időben, a következő képen még az is látszik, hogy mezténláb sem fáztam.

Persze nem voltunk sikertelenek. Kb. egy óra telt el, és a horgomra akadt egy vörösszárnyú dévérkeszeg. Asszem. Éljen az Állattan I.! Ezt még további három társa követte, persze nem egyenletes elosztásban. Bőven volt időm élvezni a tájat, ugyanis volt, hogy három óra hosszat nem történt semmi. De nagyon élveztem, órák hosszat csak ülni, és bámulni ki a fejemből. A változatosságot Christian biztosította, ugyanis fel-fel tűnt a színen időnként. Ő ugyanis nem az a típusú horgász, aki csak üldögél, nem bizony, egész nap fel-alá járkált, az összes műhalat kipróbálta csali gyanánt, ugyanis csukát akart fogni. Tavaly a Bodrogban kettőt is fogtak Jacobbal és Holgerrel. Igyekezete nem volt hiábavaló, ugyanis alkonyattájt nagy csobogásra lettem figyelmes a hátam mögött. Hátrafordulva a szomszédos földnyelven állva Christian a feje fölé tartott csukával ugrált. Megvan hát! Meg bizony! Meg is nézhetitek.

Ígyhát, mint akik jól végezték dolgukat elkezdtünk összecsomagolni. Majdnem teljesen besötétedett mire mindent összepakoltunk és beültünk a kocsiba. Irány Lengyelország! Persze tankolni, meg enni. Talán nem kell ecsetelnem a különbséget az árak színvonalát illetőleg... Szóval először teletankoltuk a kocsit (majdnem gázolajjal, pedig benzines, de megúsztuk), majd enni indultunk. Előszedve pár szavas lengyel nyelvtudásomat érdeklődtünk a menüt illetőleg. Végül mindketten a bigosra szavaztunk (pierogi sajnos nem volt). A lengyel szavaknak hála szépen megrakott tányérokat kaptunk, amit természetesen egy jó korsó Ziwieccel kísértem le. Szegény Christian csak megkóstolni merte, mert ugyebár ő vezetett. Ezek után kicsit fáradtan, de élményekkel tele tértünk haza. Még felugrott megnézni a szobámat meg a Trabit, aztán ment vissza Berlinbe, én meg lefeküdtem, mert másnap nagy programra készültem, amit csak legközelebb mesélek el, mert éjjel egy óra és holnap (ma, de holnap ugyebár mindig alvás után van) kezdődik a tanítás, igaz, csak du. egyre kell bejönni. Hát egy kicsit félek. Holnap folytatom, bár az eddigiek alapján, lehet, hogy abból holnapután lesz...