Sziasztok!

A német újságok címlapján szerepelnek a budapesti események. Ahogy átfutottam a cikkeket, és összevetettem az origon olvasottakkal, meg kellett állapítanom, hogy a német lapok kicsit túloznak. Egyrészt több sérültről és letartóztatottról szólnak a híradások, másrészt az egyik lap egyszerűen azt írta, hogy Budapest lángokban áll, ha jól emlékszem valami piros címlapos, színesképes Blikk-szerű napilap volt. Én a Tagesspiegelt és a Die Weltet vettem meg, ezek a már említett túlzásokkal, de tényszerűen közlik a történteket, nem kommentálják őket.

A történtek ellenére folytatom a velem történtek ecsetelését is, mert egyszer így vagy úgy, de vége lesz a felfordulásnak, és akkor jó lesz visszaolvasni ezeket a sorokat. Asszem a szombat délutánnal hagytam abba. Azt még leírtam, hogy készülök Lutschiékhoz. Hát ki is mentem. A szomszédos falu, Trampe külterületén laknak egy tanyán. Szakirányosok, Nektek ismerős kell legyen a hely, itt ettünk virágot a szomszédok által hozott hagymáslepényhez. Szóval kipöfögtem a Trabival, útközben két gyerek nem tudott mit kezdeni a látvánnyal. Először csak a Trabit figyelték rettenetesen, aztán sehogy sem tudtak napirendre térni a szokatlan rendszám fölött, legalábbis az arcukról ezt lehetett leolvasni, mikor melléjük értem, szegények, lehet, hogy még mindig nyitva van a szájuk:). Megérkezve a tanyára szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy bár Lutschi azt mondta, hogy amikor csak kedvem van nyugodtan menjek hozzájuk, nem kell se sms, se telefon, azért nem ártott volna tudtukra adni, hogy jövök. Ugyanis minden be volt zárva, sehol senki. Sebaj!, gondoltam, akkor irány egy kicsit körülnézni a környéken. Így jutottam el Bad Freienwaldébe, ami egy kis fürdőváros a lengyel határtól pár kilométerre. A belvárosa igen szép, ki is szálltam körülnézni egy kicsit, de engem a Bad előtag eredete jobban érdekelt, így a rövid belvárosi séta után a fürdő keresésére indultam. Némethonban lévén a legprecizebben (figyeled, Roland!) kitáblázott útvonalat kellett követnem. Ezt úgy értsétek, hogy ha csak egy csatornafedelet kellett is kikerülni, rögtön ott állt a tábla, hogy mintegy 1,5°-kal el kell térni az eddigi iránytól a fürdő felé. Azt majdnem elfelejtettem, hogy minden táblára a Moorbad, miszerint lápfürdő feliratot festették, ezzel teljesen felcsigáztak, hogy egy mocsár közepén bugyballózhat itt az ember a jó meleg vízben. Ehelyett mit találtam az út végén? Egy csillogó-villogó, hiperpermodern, jóléti Lapátnéközpontot. Hatalmas uszoda üvegfallal, inkább szálloda, mint szanatórium kinézetű épületek, csupán egy szecessziós pavil képviselte a múltbeli fürdőkultúrát. A szálloda alulájában a legkomolyabb sramliműsort adta a 14 év körüli, tejfelszőke Fritzike harmonikájával. Mondanom sem kell, hogy az összegyűltek tekintete fátyolos volt a csodás műsor hallatára, nyilván sokakban felötlöttek azok a régi szép idők, amikor erre táncoltunk Annegrettel/Güntherrel... Hagytam is őket, hadd nosztalgiázzanak, és már sötétben tértem haza. Vasárnap a változatosság kedvéért délig aludtam, az utóbbi két hónapban összesen nem sikerült annyit aludni, mint amennyit megérkezésem óta. Ennivaló után nézve belém hasított a felfedezés, ma már muszáj leszek főzni valamit. A 72 féle magammal hozott nyersanyag közül az üveges zöldborsóra esett a választásom, csináltam hát borsófőzeléket tükörtojással. Hát Kata, ez tényleg cukorborsó lett, mert az örökké stabil, cseppet sem remegő kezem hatására negyed kiló cukrot sikerült belezuttyintani a lábasba. Mindegy egytálétel és desszert egyben. Különben még így sem lett rossz! Ebéd után felkerestem a turistainformációt, hogy a jövőbeli kirándulásokat fejben összállítsam. Igen készséges volt a néni, 20 kiló prospektust sózott rám. Ha rajta múlik másnap estig keresett volna egy prospektust a városi uszodáról, miközben be nem állt a szája, de az órára nézve szembesültem a ténnyel, hogy tíz perc múlva indul a vonat Berlinbe. Gyorsan elbúcsúztam hát tőle, és Ezüst Nyílra felpattanva olimpiai csúcsot döntöttem a Tourist Information-Eberswalde, Hauptbahnhof távon. Már csak a jegyautomata lelkivilágát kellett megfejteni, és miután felléptem a vonatra, már el is indultunk. (kb olyan volta helyzet, Nyunyusék, mint mikor Prágában szálltunk fel a berlini vonatra). Lelkileg már régóta készültem az emeletes kocsikon való utazásra, gondolatban kiválasztottam a helyem, hogy odaúton fent utazom, visszafele meg az alsó szinten, erre egy fostalicska motorkocsival szúrták ki a szemem! Egyetlen egy kocsival! Na jó, legalább a vezérállás hátfala üvegből volt. Kicsit bosszús voltam, de majd visszafelé! Berlin Lichtenberg állomáson már várt Christian. Igazi szappanopera jelenetet adtunk elő, csillogó szemmel egymás nyakába ugrás stb. A nagy örvendezésnek az vetett véget, hogy a vonatunk elhaladtával megpillantottam két Ludmillát! (BR 232, mozdony) Pont olyan festésű, volt mindkettő, mit amit a játékboltban láttunk, Roland! (Otthon még a keletnémet festésű Piko modell van meg nekünk.) Először felmentünk Christianhoz. S-Bahn+gyalog. Hát ez a Berlin, ha lehet még randább, mint volt. Kreuzberg negyedben mászkáltunk, ahol majdnem bokáig ért a szemét, Kőbánya ehhez képest úri környék. Megérkezve a lakásba, megismerkedtem Christian barátnőjének az apjával, bár a barátnőjét még nem ismerem, de legalább az apját már igen. Elég kínos volt, mert nem bírtam megjegyezni a nevét, pedig egyszer vissza is kérdeztem. Valami rém összetett német szörnynév. Ezek után kerültem a megszólítást beszélgetéseink közben. Így hármasban lenéztünk a szomszédos park egyik illusztris, és már előre beharangozott kávézójába. A következő látvány fogadott: egy amfiteátrum-szerű fűvel jól-rosszul benőtt területen hétmilliárd ember -mind mezitláb- napfürdőzik. A tömeg alól kilátszó fűcsomókon kutyaszar és szemét. De mindenki mosolyog és boldog. Hát kicsit furcsállottam. Ezek után nem volt hely a kávézó teraszán, így sokakhoz hasonlóan egy betonpárkányra ültünk le (kicsit magasabb volt, mint a gödöllői HÉV-nél lévő, Rencikém...) Szemben velünk betonépítmény-romok, melyen gyermekek csúszdáztak, körölöttünk a por-fű keverékben fetrengő zsírnémetek. Gyönyörű volt. Tényleg. Csak erről nem sikerült meggyőzni magamat. Mindegy, legalább a társaság jó volt, ha csak hármunkat számítom. Jót dumáltunk, az apósjelölt még azt is megkérdezte, hogy mi a helyzet a kombínókkal a Nagykörúton. 20 perces monológot tartottam. Ennek hatására javasolta, hogy feltétlenül látogassam meg a berlini közlekedési múzeumot. Tanárember lévén külön kiemelte, hogy múzeumpedagógiailag is tökéletes a gyűjtemény. Miután elfogyasztottuk sörünket elváltak útjaink, mert az úriember repült vissza Baden-Würtenbergbe. Christian elvitt a Spree partjára, és megmutatta az Arena nevű helyet, ahol neves fellépők koncertjeit szokták tartani, de mint mondta, nincs tudomása arról, hogy a közeljövőben akkora világsztárok, mint a Dzs. Kán, vagy Karel Gott itt koncerteznének (valószínüleg Karel összes energiáját a prágai koncertjére fordítja, igaz Aranyvándor Csapat!?)
Aztán kiderült, hogy az épület korábban buszgarázs volt, még a keletnémet időkben, így biztos Ikarusok is tartoztak ide! Aztán megittunk még egy sört egy hajón. Christian valami sörkoktélt rendelt, mert gyógyszert szed és nem mert rendeset inni. Egy zöldhalál-színű löttyöt tettek elé, az íze pedig valamelyik gyógyszer ízére emlékeztetett. Örültem, hogy én egy korsó Berlinert rendeltem. Nagyon jókat nevettünk az egy évvel elzelőtti dolgokon, és itt szeretném tolmácsolni Christian üdvözletét mindenkinek, akit ismer. Kezdett későre járni az idő, így visszabattyogtunk az S-Bahn állomásra, közben egy Y-végállomást láttam. Pont akkor ért be a szerelvény az állomásra, amikor mi odaérkeztünk, így én elrohantam a jegyautomatához, közben Christian az ajtóban állva fogta a vonatot. Az utolsó pillanatban beugrottam a vonatba, az ajtók csukódtak, még próbáltunk elköszönni egymástól, mikor még beugrott az ajtók közötti résen egy ember, a megjegyezhetetlen nevű após! Épp elindultunk, mikor jelzett a telefonom, hogy jött valami a hangpostára, majd a pasas telefonja kezdett csörögni. Christian volt az, és közölte, hogy ügyesen rossz irányba szállított fel az S-Bahnra. Nagy röhögés az apóssal, majd búcsúzóul a kezembe nyomott egy vonalhálózati térképet biztos, ami biztos alapon. Így persze lekéstem a vonatot, úgyhogy mászkáltam egy sort a Lichtenbergi állomás környékén. Így sötétben szimpatikusabbnak tűnt, mint Kreuzberg. Az állomáson az a meglepetés ért, hogy 1 percet késett a vonat! Persze hatszázszor bemondták, hogy elnézést, meg stb, de késett. Németországban! És milyen vasmasinát küldtek a tiszteletemre??? Egy ugyanolyan egykocsis motorvonatot, mint amivel jöttem. Beletörődve sorsomba hazafelé jobban szemügyre vettem a járgányt. Stadler RS1 típusú egyrészes motorkocsi. 72 ülőhely, 105 állóhely. Egész kényelmes és tetszetős. Ja és úgy gyorsul, mint az álom. Mintegy 700 ló segíti ebben. A pályaudvarról hazagurultunk Ezüst Nyíllal, és mint aki tíz napja nem aludt, belevetettem magam az ágyba. Mostmegmár leszakad a kezem a gépeléstől, úgyhogy a hétfői eseményeket később osztom meg Veletek. Mindenkit csókolok, várom a válaszokat, helyzetjelentéseket.