Itt vónék sógorasszony!

Ismét magyarul, ismét Eberswaldéból írok. Viszonylag kellemes utazás után 9:45-kor léptem be kicsiny szobámba, ahol meglepően szép rendet hagytam decemberben. Kezdjük azonban az elején. Szóval az utazás napja is szorosra sikerült a változatosság kedvéért. Reggel gyorsan bepakoltam a ruhákat, majd Zsuzsanénivel találkoztam még egy gyorsat, miután a gyomromnak és a lelkemnek szóló útravalót is megkaptam, elbúcsúztunk egymástól mégegyszer. Lehet, hogy a hétvégén sztrapacskát főzök, Zsuzsanéni, kedves:)! Ezután Rolandhoz ugrottam be egy pillanatra, hogy elbúcsúzzunk illetve, hogy megtekintsem azt a műalkotást, amelyről csak annyit volt hajlandó előre elárulni, hogy nagyon sok munkaórája van benne. Hát meg is látszik rajta, ugyanis egy dobozt dekorált ki szinte teljesen élethűen Ikarus 211-nek. Mégegyszer Brávó Százados! Ezek után Andrishoz és Viktorhoz néztem be az állatorvosi rendelőbe, ahol szegény Anya már összerogyni készült, mert a kutyának már két órája csöpögött az infúzió, és persze Lulu csak a leglehetetlenebb pózokban hajlandó az infúziót elviselni, tehát végig állni kell mellette. Miután lecsöpögött a nedű, Andristól és Viktortól is elbúcsúztam, sőt fényképet is csináltunk, amit persze most a szobámban hagytam, így nem tudom feltölteni, de ami késik nem múlik! Ha a sok unatkozó milliomoshölgy már az agyatokra megy, lógjatok meg előlük pár napra Eberswaldéba! Hazaérve villámtempóban összeraktam az egyéb dolgokat (nélkülölözhetetlen szobadekorációs anyagok, könyvek, CD-k, kaja, stb.). Eztán nehéz pillanatok következtek, búcsú Anyától... Két hátizsákommal lehet, hogy nem engedtek volna fel a repülőre, ugyanis roppant tömeget jelentettek. Mindezek hatására nagyszüleimhez öt centivel alacsonyabban érkeztem, ugyanis nem vettem le a buszon a terheket, ha már nagy nehezen felimádkoztam magamra (sokaknak már jól ismert elöl-hátul hátizsák kombó). Mama túrós sütijét még valahogy betömörítettem az egyik zsákba, majd tőlük is búcsú és irány a Népliget. Roland, a BKV méltó módon búcsúzott, ugyanis a 75-ös trolin a 205-ös pályaszámú, leggyönyörűbb ráncajtós 280T-t küldte elém. A buszpályaudvaron már ott várt Papa, Viki és Barbi. Viki csak annyit mondott, hogy van egy meglepetése, csukjam be a szemem, és szagoljak bele az elém tartott zacskóba. Rögtön felismertem a Renciék féle töpörtyű és kolbász illatát! Ezer köszönet érte!!! Barbi a szellemi épülésemhez járult hozzá egy angol kisokossal, remélem így meglesz a vizsga. Kisöcsém is befutott, sőt indulás előtt egy perccel Apa is. Így gyor búcsú és már robogtam is Bécs felé. Méghozzá vegyes érzésekkel. Szívesen maradtam volna még egy kicsit, bár már a német dolgok is kezdtek kicsit hiányozni. A buszon mintegy négyen utaztunk, így nagyon kellemes volt, elfért minden, sőt mivel a sofőr nem kapcsolt semmilyen világítást az utastérben a hangulatomhoz illő környezetben utaztam. Bécsben metrózás, majd a vonat felkutatása. A kabinajtóra kiírt cetlik alapján ketten voltunk bejelentve erre az álomutazásra, mindketten Bécs-Berlin viszonylatban. Ehhez képest elindulás után egy srác állított be, hogy van-e szabad hely. Mivel még mindig tök egyedül voltam, mondtam, hogy persze. Éles logikával azonban kikövetkeztettem, hogy nem ő lesz a végleges utitárs. Be is jött, mert St. Pöltenben vette is a kabátját és leszállt. Kapva kaptam az alkalmon, miszerint hivatalos utitársam valószínű meggondolta magát, és gyorsan összetoltam az üléseket. Így már nem mert senki bejönni, sőt még egy lapáttal rátettem a dolgokra: a szokásos hernyó-pózban fetrengtem a majdnem-franciaágyon. Teljesen nyugodtan telt az éjszaka, csupán egy japán turistanő húzogatta a bőröndjét menetrend szerint, óránként felverve az egész kocsit. Hajnalban meg akartam nézni Lutherstadt Wittenberg vasútállomását, amit hazafele elmulasztottam, de természetesen most is átaludtam, és már Berlin környékén ébredtem. Mikor a hangosbemondó jóreggelt kívánt, és bemondta, hogy hamarosan Berlin-Ostbahnhof állomásra érkezünk, nagyon kellemes érzés fogott el, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Régi ismerősként köszöntöttem a jól ismert S-Bahn megállókat: az Ostkreuzot, a Warschauert,az Ostbahnhofot, a Jannowitzbrückét, az Alexet, a Hackescher Marktot, a Friedrichstrassét és persze Hauptbahnhofot! Teljesen frissnek és vidámnak éreztem magam, itt semmi sem változott, a karácsonyi dekoráció is fenn volt még. Sőt a RegionalExpress is a változatlanságot erősítve 10 perc késéssel érkezett. Eberswaldéban se fejezték be a hídépítést, bár már novemberre kész kellett volna legyenek. A trolimegálló így még mindig jóval távolabb van a pályudvartól, de sebaj ez már a célegyenes! Miután a nyolcmillió lépcsőt is megmásztam, amely a kastélyhoz vezet, rámmosolygott a Trabi fecskefarka, én is visszamosolyogtam hát, hisz' megérkeztem! Most úgy érzem teljesen sikerült feltöltődni otthon, kezdődjék hát a folytatás!